Már nem én vagyok, hanem valaki más

Az első csók suta volt, s mindjárt az öledbe vettél.

Elsimítottad hajam az arcod elől, s úgy néztél rám, hogy tudtam, szeretsz engem.

Visszafogtad magad, mert tudtad, mi ketten nagy lángra gyújtjuk majd egymást. Két karodban vittél a hálódba, ágyadra nagyon óvatosan raktál.

Szégyelltem magam előtted, talán kicsit féltem is. De te olyan voltál, mint egy nagy és bölcs oroszlán, aki óvatosan közelíti meg áldozatát, nehogy elijessze azt.
Második csókod közben már az ágyra fektettél. Párnát tettél a fejem alá, úgy bántál velem, mint egy porcelánbabával.

A napfény beszűrődött a lehúzott redőny rácsai közt, s testünkre hintette sugarát. Szeretni kezdtük egymást azon a délután. Előtte 1 évig „csak” egymás lelkét szerettük. Onnantól kezdve azonban testünk is egybeforrt, pedig nem így terveztük.

Senki sem tudta, a mi kettőnk titka volt, hogy egymáshoz tartozunk. Én mégis úgy éreztem, rám van írva, hogy veled vagyok. Illatod bőrömbe ivódott, hiába fürödtem, napokig ott volt rajtam nyomod. Benne voltál minden mozdulatomban, sóhajomban, szavamban.

Az első után jött a második, a harmadik alkalom. Nem bírtunk leállni.
Egy hónap múlva megbeszéltük a szabályokat:

– Nem tudsz belőlem érzelmeket kiváltani.

– Ez csak szex.

Mindketten hazudtunk.

Téged is engem is várt otthon valaki. Mégis, egy idő után esténként már gyertyafényes vacsorával és halk zenével fogadtál. Napközben beszélgettünk, ettünk, nevettünk, akaratlanul is egy párrá kovácsolódtunk. Nyárból őszbe fordult az idő, az erkélyedről néztük a sárguló levelek hullását a fákról.

Mikor télen megjelentem a másiktól kapott sálban egyből tudtad, hogy az kitől van. Minden ruhámtól megszabadítottál, de a sálhoz nem nyúltál. Karácsony előtt el kellett utaznom, de te nem akartál elengedni. Azt mondtad, ne csináljuk ezt így tovább, legyünk tiszta lappal együtt. Csak mi ketten, csak azért, mert egymást szeretjük.

Megijedtem, nem akartam elhinni vallomásod. Akkor egyszer mondtad ki, hogy szeretsz, se előtte se utána.
Elmentem, s csak egy hónap múlva tértem vissza hozzád. A karácsonyfád száraz leveleivel volt teleszórva a szobád.

Mikor megmondtam, hogy szeretlek, már nem mondtál rá semmit.
– Elkéstem. – gondoltam magamban, már nem számít. Mégis randevúztunk tovább, de a szeretkezéseinkben egyre több lett a fájdalom. Egy alkalommal, ahogy belenéztél szemembe, megláttam, hogy félsz tőlem, magadtól, a szerelmünktől.

Akkor már mindennap láttalak, ahogy az ablakom alatt elsétálsz. De sosem jártál nálam, s görcsbe rándult egész tested, ha mással láttál. Én sosem láttalak senkivel, de éreztem, hogy valaki neked adna mindent, amit csak akarsz, s amire én még mindig nem voltam képes. Mégsem szakítottunk, nem váltunk el.

Mire tavasz lett újra, azt mondtad, most ne találkozzunk egy darabig. Egy időre felszabadultam titkos kapcsolatunk terhétől, s próbáltam elhinni: lehetek boldog nélküled is. Két hónap múlva újra megjelentél. Beszéltünk, szeretkeztünk, s csak nagyon nehezen váltunk el egymástól. Aztán megint mással láttál…

Karácsony előtt kaptam meg utolsó üzeneted: minden jót, többé nem találkozhatunk. –mindössze ennyi állt benne.

Tudtam, döntöttél helyettem is. Magamra hagytál, elengedtél. Kitöröltél az életedből, úgy, mintha sohasem lettem volna annak része. Igaz, senki sem tudta, hogy összetartoztunk, s talán nem is volt igaz belőle semmi se. Csak később tudtam meg, az alatt a két hónap alatt, amíg nem találkoztunk, vettél egy házat kettőnknek…

Most abban élsz a másik nővel, aki téged választott.

Zoé

 

 

2 thoughts on “Már nem én vagyok, hanem valaki más

  1. Kedves Kati!
    Szép és szomorú történet egyszerre. Szívesen megjelentetjük. Ha szeretnéd, h megjelenjen nálunk, a fb-on vedd fel velünk kérlek a kapcsolatot. Szép napot: K.O.

  2. Meglàttalak a tàrskereső oldalon és olyat tettem amit azelőtt soha. Ràdírtam és kamaszlányosan elmondtam, hogy tetszel nekem.
    Màr màsnap talàlkoztunk. Meglàttalak. Az arcodon semmi reakció felém. Àlltàl ott büszkén, de leszegett fejjel. Éreztem az erőt benned, de a közönyöd bizonytalannà tett.
    Vettem egy nagy levegőt és elmentem veled kàvézni. Hallgattak és néztelek. Làttam a fàjdalmat benned, a harcot az élettel és azt hogy ezt keménységgel palàstolod. Észre vettem,hogy a szíved a helyén van. Fogalmam se volt te mit gondolsz rólam, csak hallgattam és figyeltem. Aztàn bezàrt a kàvézó. Mi tovàbb beszélgettünk a kocsiban. Semmi reakció… még mindig. Majd hozzàm értél…csak néha, véletlenül,alig. Figyelted hogy hagyom e, közben a beszéltél, de mennyit. Aztàn megcsókoltàl és meggyulladtunk. Azt hittem megbolodultam mikor nemet mondtam az ajànlatodra. Beültem az autóba és vertem a fejem a kormànyba. Aztàn megint jöttél. Meglàttam a szeretetre és szerelemre szomjazó lelked. Azt mondtad maradandó nyomot hagytam benned. Olthatatlannak tűnő tűz gyúlt bennünk.
    Most itt ülök és nem értem hogy ezalatt a pàr hónap alatt hogy történhetett ez velünk. Itt hagytàl búcsú nélkül, darabokra tépett szívvel.
    Hàlàsan köszönöm a perceket, élj boldogan.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.