Miből lesz a cserebogár

Miből lesz a cserebogár? Pajorból, de most nem ilyen szakmai kvízkérdést akartam feltenni, hanem a saját példámon keresztül elgondolni, hogy vajon mi lesz a gyerekemből, ha megnő. Nyilván sose fogom kitalálni pontosan, de azért szórakoztató dolog elgondolkodni rajta, hogy mivé fog fejlődni egy másfél éves kislány. 

Gyerekkoromban egyértelműen apácának vagy rendőrnek készültem, ez a két lehetőség volt, semmi egyéb. Az apácát nem tudom megmagyarázni (nyilván rettentően nagyon csúnyának éreztem magam gyerekkoromban, ami nem is állhatott messze az igazságtól, mert egyszer egy sima élelmiszerboltban megdicsértek apukámnak, hogy milyen szép kisfia van, pedig én már akkor is lány voltam, ez ilyen kardinális élmény marad örökre, azt hiszem). A rendőr meg onnan jött, hogy mikor kicsi voltam, akkor egy rendőr lakott a szomszéd házban, akit én gondolom nagyon szerettem, még be is ülhettem egyszer az autójába, és akkor már nyilván rendőr akartam lenni, mi más.

Később, olyan gimnáziumi első éveimben a rendőr kommandóssá fajult, bár azt nehezen tudtam elképzelni, hogy hóban-sárban majd én hogyan fogok előre jutni teljes menetfelszerelésben, de mindegy, kommandós, jól hangzik, legyen. Közben persze tesiből mindig 4es voltam, mert a tesitanárom szerint én úgy futok, mint egy gólya (az nem tud futni szerintem, vagy nem tudom…), az aerobiktevékenységemre meg nem volt igazán vevő.

Aztán az érdeklődésem egy éles váltással a biológia és a történelem-magyar felé fordult (nem, a kettő között semmi összefüggést nem látok én sem), közben persze emelt matekra jártam, mert én abból vagyok igazán okos, vagy legalábbis ezt gondolták rólam. Tehát már gimnazistaként polihisztor voltam, vagy inkább lövésem nem volt róla, hogy mi is érdekel igazán. A magyar-történelem ugye családi hagyomány, apukám ezt tanítja az okos gyerekeknek az iskolában, a nővérem is ebből felvételizett régen. Ezt tehát nem lehetett kihagyni az érdeklődési körömből, így sokszor felmerült bennem az újságírói lehetőség is, mert írni nagyon szerettem már akkor is. Még általános iskolában amúgy azt gondoltam, hogy én szépen tudok beszélni is, de ezt a gondolatomat apukám elég erőteljesen leszavazta, amikor is a Kazinczy szépolvasó versenyre próbáltam  magam általa felkészíttetni, és ő közölte “Lányom, te nem tudsz hangsúlyozni” és ezzel el is vágta a szóvivői karrieremet egy életre, talán nem is baj.

De a gimiben már csak el kellett döntenem, hogy merre tovább. Apukám világ életében azt szerette volna, ha orvos leszek (ezt így soha nem mondta, de én tudom), a rendőrös-kommandós vágyaimat meg leszavazta. Anyukám nem nyilatkozott, hagyott kibontakozni, lesz ami lesz alapon (így azt is hagyta, hogy harmadikos koromban égővörös hajjal érkezzek az évnyitóra egy rettentően sznob gimnáziumba, az osztályfőnököm meg is jegyzete, hogy gondolja ez csak véletlenül sikerült ilyenre, és holnapra kimosódik a hajamból, nem mosódott…). Talán jobban is tette, nem igazán lehetett engem már akkor sem irányítani. És mit ad Isten, ki is találtam, hogy akkor én agrármérnök leszek, mi más? Apukám totál kiakadt, szegény, azóta is sajnálom, mindenféleképpen próbált lebeszélni, hogy na de lányom, mégis mit fogsz te csinálni, túrod majd a földet, jajjjj, nem lesz ez jó, mást kellene megpróbálni, valami teljesen mást. Hogy neki is eleget tegyek, felvételiztem dietetikusnak is, az teljesen más, ráadásul az már majdnem orvos. Bár azért még a dietetikus előtt bejelöltem 3 agrár-kart is, így viszonylag minimális esélyem volt arra, hogy orvosok közé kerüljek munka szempontjából valamikor is. Fel is vettek, diplomás paraszt lettem, megfejelve egy phd fokozattal is, de csakis azért, hogy apukám vágya teljesüljön, hogy csak dr is van a  nevem előtt (illetve lenne, ha kicseréltetném a papírjaimat…).

Ebben még így semmi rendkívüli nincsen, hiszen kb minden második gyerek rendőr akar lenni, meg tűzoltó, meg katona, vadakat terelő juhász, ami végül csak nem lesz felnőtt korában, de valamelyik héten elbeszélgettem az egyik munkatársammal, és megkérdezte tőlem, hogy vajon hogyan kerültem én pont erre az egyetemre, volt-e ennek valami előzménye, avagy miből lesz a cserebogár. Ezt a litániát neki is elmondtam, amit nektek fentebb leírtam, de ő csak tovább kérdezett, hogy de akkor hogyan lehet, hogy én ennyire szeretek kísérletezni, egy rendőr, mondjuk, pont nem csinál ilyet, ennek nem volt semmi jele gyerekkoromban? És bakker, volt! Már hogy ne lett volna! Ugyanis már kb 10 éves koromban is kísérleteztem, és még naplót is vezettem róla. A kísérleti alanyaim a háztáji csirkéink voltak, akiken azt vizsgáltam, hogy melyik fűfélét szeretik jobban. Konkrétan emlékszem rá, hogy szedtem nekik ebből a fűből is, meg abból is, amit a kertben találtam, meghatároztam őket a nővérem kis növényhatározójával, és bedobáltam a csirkéknek, majd figyeltem tetszik-e nekik. Ezek csoportos előkísérletek voltak, amiket aztán finomítottam, és egyesével is leteszteltem a csirkéket, hogy mit szeretnek jobban, a sima útifűvet vagy az egyszikű füveket. Mindezt vezettem egy kis csíkos füzetben, a csirkéket megjelölve névvel, valamint azt, hogy mit szeretnek enni, még rajzoltam is hozzá, hogy érthetőbb legyen. Aztán végeztem kombinált kísérleteket is, amikor összekevertem több füvet, hogy az hogy tetszik nekik. Azért ez már akkor gyanúra adhatott volna okot, nem? Hiszen most kb ugyanezt csinálom, csak nem csirkéken, hanem növényeken, különböző dolgokat tesztelve és labornaplóba vezetve (ami mostanában már ugyan digitális, de én még mindig jobban szeretem a kézzel fogható füzeteket), ugyanúgy, mint 20 éve.

Azért ez mindenképpen elgondolkodtató, hogy mégis van valami előjele annak, hogy kiből mi lesz. Persze nyilván nem ilyen egyértelműen, mert mondjuk egy titkárnőnél ez vajon hogyan jelenik meg, azt nem tudom, de mindebből én azt szűrtem le, hogy igenis, figyelni fogom a lányomat, és találgatok, vajon mit fog majd csinálni felnőtt korában.

Amúgy a kolléga is elmesélte a saját gyerekének a történetét. Fiú gyereke van, akinek mindig is nagyon jó hallása volt, ezért külföldi konzervatóriumban tanult, valami fúvós hangszeren. Rettentő nagy energiát fektetett bele ő is, és nyilván a szülei is, külföldön tanulni eleve nehezebb, többe kerül, egyedül élt éveken át kint, de megszerezte, amit meg akart, a legmagasabb fokú zenei képesítése lett, amivel aztán hazajött, és próbált boldogulni. Gyerekkorában pedig mindig azt mondta, hogy vagy szőlész lesz vagy szakács. Nem is vették komolyan a szülei, mert annyira a zenében volt tehetséges, hogy senki nem is gondolt másra. Aztán ahogy írtam, hazajött a nagy messziből, próbált boldogulni a zenei tehetségével, volt is munkaajánlata bőven. De egy pálfordulattal elvégezett itthon egy sommelier tanfolyamot, be is került egy jó nevű pincészetbe sommeliernek, de itt nem állt meg, egy év alatt elérte, hogy London akkori egyetlen 3 Michelin csillagos éttermében sommelier (tehát van tehetsége hozzá). Ezt alig 2 év alatt történt, a zenével meg durván 20 évet töltött el. Nem furcsa az élet? Már kiskorában megmondta, hogy kb mivel szeretne foglalkozni, csak tett előtte egy hatalmas nagy vargabetűt.

Nekem ebből az a tanulság, hogy sose késő belefogni abba, amit tényleg szeretünk, és ami boldoggá tesz.

Kőrösi Kati

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük