Mindörökké te

Egyszer volt, hol nem volt, akkor, amikor egy gombóc fagyi csak negyven forint volt, s a vaníliás karikát és pilóta kekszet a boltban még kimérve adták, élt egy fiú és egy lány.


Augusztus közepére járt, hátuk mögött a nyár java, minden örömével és szabadságával.

A nagy szikla tetején ültek, az ingókő mellett, arcukat narancssárgára színezték a lenyugvó nap utolsó sugarai.

Az elmúlt hetek minden percét örökre emlékezetükbe akarták vésni. A forró napokat a révfülöpi strandon, a biciklizéseket a Káli-medence zegzugos, rejtett útjain, a kilátást a Csobánc és a Tóti-hegy tetejéről.

– Mikor indultok? – kérdezte a lány.
– Holnap hajnalban. – felelte a fiú.
– Hiányozni fogsz. – s míg e két szót kimondta, képtelen volt a fiúra nézni.

A fiú jobb karjával átkarolta a lányt, s így ültek percekig egymás mellett az elválni nem akarás fájdalmának némaságában.

– Hoztam neked valamit. Remélem tetszik. Csak, hogy legyen valami, amiről néha eszedbe jutok. Nem muszáj hordanod, ha nem akarod. – szabadkozott a fiú, majd egy halványrózsaszín gyöngyökből fűzött karkötőt húzott a lány csuklójára. Tegnap vette, amikor a költözéshez szükséges hátralévő holmikért a szüleivel a városba ment.

Nem volt értékes darab, egyszerű vásári holmi, csupán kétszázötven forintért adták, de neki majdnem kéthavi zsebpénze.

– Nagyon szép! Kicsit nagy, de majd belenövök. – mondta mosolyogva, tekintetét erősen csuklójára szegezve a lány. – Sosem fogom levenni.
– Azért fürdéskor, meg tornaórán, vagy ha a kertben gyomlálsz, lehet le kéne. – sorolta a fiú, hangos nevetésre késztetve ezzel a lányt, akit mindig megmosolyogtatott a fiú gyakorlatias gondolkodása.
– Nagyon tetszik. Köszönöm! – pillantásukat most először emelték egymásra az este folyamán.

A két barna szempár találkozott és mindent elmondtak, amit szavakkal nem lehetett. Ajkuk végül csókra zárult, és a két tizennégy éves kamasz akkor, ott, a lenyugvó napfényben a szikla tetején átélte az első csók üdvözlő és egyben búcsúzó, keserédes boldogságát.

Tizenhat év telt el azóta, hogy a fiú és a lány azon az augusztusi napon búcsút intettek egymásnak.

A fiú sikeres karriert futott be mérnökként abban a Németországi városban, ahova annak idején szüleivel költözött. Szerette a munkáját, voltak barátai, de igazán sosem érezte magát otthon. Zavarta, hogy soha senki nem tudta rendesen kimondani a nevét, hogy másfél órát kellett utaznia azért, hogy egy igazi tóba meríthesse lábait, és láthassa este a csillagokat.

Voltak barátnői, hosszabb-rövidebb kapcsolatai, de egyetlen nő sem volt képes annyira betölteni a szívét, hogy elköteleződjön mellette. Így, amikor felajánlották neki a lehetőséget cége egyik magyarországi leányvállalatának vezetői pozíciójára, gondolkodás nélkül rábólintott.

Tizenhat éve nem járt szülőföldjén, biztos volt benne, hogy amint lehetősége adódik, ellátogat gyermekkori falujába.

És a lány?

Nos, két évvel az ominózus nyár után ők is az autó csomagtartójába pakolták addigi életüket, és szüleivel Székesfehérvárra költöztek. Világéletében szerette a kémiát, a főiskolán gyógyszerésznek tanult és egy patikában helyezkedett el a város szívében.

Három évig élt együtt közösen bérelt lakásukban legutóbbi párjával, aki pár héttel korábban költözött ki.

Nem váltak el haragban. Párja nem tudta magát rászánni a következő szint meglépésére, a lány pedig, bár szomorú volt, ha igazán őszinte akart lenni önmagával mindig is tudta, hogy valami hiányzik kettejük kapcsolatából. Az az igazi, mély kötődés, melyet soha nem érzett a bőröndjét ajtón kicipelő férfi iránt.

A magány azonban pár nap elteltével úgy zuhant rá, mint egy nehéz paplan.

Fullasztotta a lakás négy fala, megsüketítette a város zaja, megvakította a zsúfolt tömeg.

Hol vannak a hegyek, a fák, a zöld fű, a pitypangmagok a szélben, a szikla keménysége a talpa alól, a Balaton vizének lágy ölelése, a lenyugvó nap vöröses-narancs színei az égről?

Másnap este a nő leállította autóját a kőtenger mellett kijelölt parkolóban.

Felsétált az oly ismerős ösvényeken egészen a nagy szikláig. Az ő sziklájukig.

Minden bokrot ismert, minden kő mögött játszott bújócskát, minden mohát simított már keze. Egyik lábát a másik után téve a repedésekbe a soha nem feledett mozdulatokkal, felkapaszkodott e természeti csoda legmagasabb pontjára. Bár magánya elől menekült, most mégsem óhajtott magának társaságot.

De nem volt egyedül.

Egy férfi feküdt a sziklának azon az oldalán, ahol felfelé jövet nem láthatta. A férfi a zajt hallva felült, megfordult, s a nőre nézett. S a két barna szempár tizenhat év után újra találkozott.

A zavar, a hitetlenség és a döbbent boldogság bírta őket csendre és mozdulatlanságra, majd a nő a férfi felé indult, és leült mellé. Az augusztusi lenyugvó nap narancssárgára színezte arcukat.

– Minden nap hiányoztál. – szólalt meg végül a férfi.
– Minden nap velem voltál. – hajtotta a nő a vállára fejét, kezét kezébe kulcsolva, s halványrózsaszín gyöngyökből készült karkötője finoman koccant a férfi órájának csatján.

Így ültek itt egymás mellett, míg rájuk nem sötétedett – s talán még azután is.

Egy fiú és egy lány, akik annyi hosszú év után végre igazán otthon voltak.

Németh Vivien

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük