Neki elhittem

Addig nem is vettem észre, hogy van egy sebtapasz a sarka fölött.

Szép bokája volt, és milyen jó a szandálja… Visszafogott, de mégis elegáns. Ahogy öregszem, egyre inkább értékelem a női báj apróbb szépségeit: egy szép bokát, egy kecses ívű szemöldököt… a szép kezeket… Jó ég, neki is milyen szép keze volt.

Évek óta először láttam akkor. Arról, hogy mit csinált, sok pletyka keringett, de az összeset elfelejtettem, amikor rám írt. Őszi hajnal volt, levert a víz, mire odaértem. Mosolyogva állt a pultnál.
– Futottál?- kérdezte, és megtörölte a gyöngyöző homlokomat.
– Azt mondtad, baj van. – lihegtem feleletül, és körülnéztem, mi lehet az a baj, ami miatt hajnali négykor felhívott.
– Ja… már semmi… – felelte, mintha csak délután négy óra lenne.

Azóta sem tudom, a csókot jutalmul szánta-e, vagy csak úgy…?
… de az a csók…
Az a csók magába szívta az őszi kocsmai hajnal teljes valóságát: asztalokat a vízkarikákkal, amiket a poharak hagytak, a sörszagú teraszt, a csocsó asztalok üvegén tükröződő csillárokat… mindent eltüntetett. Úgy oldódott fel benne a mindenség, mint pezsgőtabletta a vízben.
A hajamba túrt, finoman, és annyit suttogott:
– Csak lassan, lassan…
Hogy is mondta a csaj az Elveszett lányban? „A csókod mint a tűzijáték a számban.” Valami ilyesmi. Az ajka úgy játszott az enyémmel, ahogy egy Bounty csoki kókusz darabkái simogatják a szájpadlásodat.
„csak lassan, lassan…”

Néha neki is kellett a gyengédség. A munkája során úgyse kapta meg.
Őstehetség.

Az ilyeneknek még a legtapasztaltabb pasi is elhiszi, hogy „veled akár ingyen is, drágám…”

Csetnegi László

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.