Nem lehet különösebb okom a panaszra

Igazából nem lehet okom a panaszra, még ha nem is tagadhatom, hogy az elmúlt hónapokban nem alakultak a legjobban a dolgaim.

Hosszabb ideje éltem már kényelmes, a maga módján komfortos otthonomban. Nem állítom, hogy a világ legpompásabb otthona volt, de minden igényemet kielégítőnek éreztem – igaz, ismerőseim általános véleménye szerint nincsenek nagy igényeim. Ahogyan barátaim se, ezért is hagyatkozom ismerőseim véleményére.

De ez mindegy is. A lényeg, hogy egy igen fejlett nagyváros igen fejlett, egykor előkelő környékén laktam. És ha ez az egykor fejlett környék mára hanyatlásnak is indult, amikor a környéken mászkáltam, jócskán volt még miben gyönyörködni.

Megkapó látványt nyújtottak a pompás antik házak, az égbe emelkedő gótikus tornyok,

a masszív barokk boltívek, a díszes ablakokon megcsillanó esti napfény.

Azok az esték! Egyébként is olyankor érzem magam a legpompásabban, és az a városrész is azokban a sötétedés körüli zsongásokban volt a legfergetegesebb hangulatú.

Meg hát a lokáció! Olyan környéken éltem, ahol ha finom falatra vágytam, kis távolságon belül bőséges választékot találhattam. Házias, hagyományos magyaros és fine dining ízek, kínai és török, arab és olasz konyhák finomságait kínáló vendéglők mellett gyors- és kézműves éttermek sorakoztak.

Káros szenvedélyem lényegében nincs, alkoholt például egyáltalán nem fogyasztok, de örömmel láttam, hogy a fejlődés csalhatatlan jeleként egyre több pub, kézműves söröző, kisbolt és kávézó nyitott meg.

Szóval jó volt ott élni.

De egy napon férfiak jöttek, munkásruhás, komor férfiak, banánszínű arcúak, védősisakban, védőitalokkal. Nagyhangú munkásemberek, kezükben pergamentekercsként feltekerve a környék álmokból rajzolt jövője. Őket munkagépek követték, olajszagú, zajos, néhol az elmúlás rozsdájától mart fémkolosszusok, és hogy helyet teremtsenek az álmokból rajzolt jövőnek, pusztítani kezdték a fémből, betonból, üvegből, műanyagból, de legfőképpen is múltból készült jelent. Porfelhők, vasszerkezetek csikorgása, durranások, a pusztulás hangjai és bűzei lepték el környékünket.

A szomszédaim közül egyre többen fogták menekülőre, pedig mi igencsak szerettünk itt lakni. Én a végsőkig kivártam, a körülményekhez képest higgadtan és türelmesen, megbékélve a felújítás és átépítés okozta összes kényelmetlenséggel. Amikor azonban otthonom falain előbb vészes vastagságú repedések jelentek meg, majd egy délelőtt omlani kezdett a vakolat, nekem sem volt tovább maradásom.

Persze ekkorra már a sorstársaim a viszonylag közelben, de a munkálatok viszontagságaitól már mentes környéken lévő összes valamire való zegzugot belakták, a legkisebb lyukakban is meghúzódtak akár egész családok is. És míg nem sokkal korábban még szinte egy közösséget alkottunk, jó szomszédi viszonyban éltünk, most vérszomjas tekintettel, orrukat húzgálva nézegettek, mintha egy betolakodó vad lennék.

Északra indultam, egyre északabbra, bár sosem szerettem az ismeretlent, mindig is a szokásaim rabja voltam.

A jó szerencse azonban mellém állt.

Egy aluljáróban találkoztunk, az öltözéke rongyos volt, a haja, szakálla ápolatlan, két nagy, és valljuk be, mocskos szatyor hevert zsinórokkal összekötött cipőbe bújtatott lábai mellett. Látszólag nem volt bizalomgerjesztő, de éreztem, hogy jóravaló ember. Nem is tévedtem, amikor odamentem hozzá, nem lökött félre, nem fordult el, kezét nyújtotta felém.

Hamarosan ételt is kaptam tőle, aztán elővette a gitárját. Borral is kínált, de azzal én ugyebár nem élek. Ő tetemes mennyiséget fogyasztott belőle, amitől egyre jókedélyűbb lett.

Zenélni kezdett, hozzá énekelni is, én pedig, hogy hozzátegyek valamit az estéhez, tettem pár óvatos tánclépést. Ez igen megörvendeztette, még többet ivott, még lelkesebben és hangosabban énekelt és zenélt.

Aztán est végére örök barátságot fogadott velem, azt mondta, ami az enyém, az az övé is,

és ezután együtt fogunk fellépni, az utcazenész és táncos barátja.

Egy szó, mint száz, ahogy mondtam, sorsomat tekintve nem lehet különösebb okom a panaszra. Igaz, ahogyan a barátommal két fellépés között ücsörgünk az aluljáróban, néha felsikolt egy-egy, jellemzően női hang, hogy „jujj, egy patkány”, de hát az ilyesmihez hamar hozzá lehet szokni.

Haász János

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük