Életem vagy életemben

Reggeli fények bújnak be pilláim alá és emelik fel álmos szemhéjaim.

Kellemes, langyos szellő simogatja a takaró alól kilógó vállam. Madárcsicsergés és … óóó, az a nyamvadt kakas! Érzem a párás nyári levegő füves illatát és még valami … igen: kávé.

A konyhába menet hamar elillan idilli hangulatom. Ma van az a nap. Mióta tudom a dátumot minden bajom van, pedig évente két ilyen alkalmat kell csupán túlélnem, ha mázlim van. Ha pechem, akkor hármat. De a mai különösen frusztrálóbb minden eddiginél, mert egyedül kell mennem.

Én, meg a családom, mínusz Zoé, egyenlő: inkább szeretnék meghalni, mintsem ebben résztvenni.

De Ő ma nem tud elkísérni, bármennyire is szeretne. Most tartják ugyanis az egyik országos szinten nagy népszerűségnek örvendő hétvégi divatshowt, mely rengeteg előkészületet, a ruhadarabok gondos összeválogatását igényli, s Zoé személye – a főnöke szerint – nélkülözhetetlen.

Na jó, kicsit túloztam.
Glamour napok van. Zoé egy ruházati üzletben részmunkaidős eladó, mellette pedig levelezőn iskolába jár.
Tavaly mi is „shoppingoltunk” egy ilyen hétvégén. Én negyvenöt perc után azt hittem felvágom az ereimet. Ettől csupán az tartott vissza, hogy újabb negyvenöt perc elteltével Zoé egy Snickerst nyomott a kezembe. Miután beleharaptam nevetve kérdezte: „Na, jobb már?”, s ismét eltűnt a ruhák rengetegében, parfümének illatát hagyva hátra társamul.

Hét éve ismerkedtünk meg az interneten, két hónapig csak chateltünk egymással. Szerintem már ekkor beleszerettem.
„- Szép a neved.” – írta.
„- Köszönöm – feleltem -, de szerintem teljesen átlagos.”
„- De a jelentése szép. Péter. Azt jelenti: kőszikla. Rendíthetetlenek és kitartanak álmaik mellett.”
„- Hm, ha Te mondod, akkor elhiszem. És a Zoé?”
„- Zoé azt jelenti: élet. Őrület, hogy még ezt sem tudod. Milyen férfi vagy Te?”

És így köszönt be hozzám az Élet.

Az első személyes találkozásunk alkalmával, amint megpillantottam tudtam, hogy ő az. Az az egyetlen igazi szerelem. Az a szerelem, amit egy férfi soha nem felejt el. Mert a férfinak mindig van egy nő, aki örökre az egyetlen.

– Jó reggelt Hétalvó! – s egy cuppanóst nyom az arcomra – Sietnem kell, elkések. Hozok estére kukoricát, de a filmet most Te választod! – fordul még vissza mosolyogva, majd becsukja maga mögött az ajtót.

Két órával később már az autóban ülve hagyom magam után a kilométereket, a hátsó ülésen a valaha sütött legborzalmasabban sikerült süteményemmel. Azt akartam, hogy jó legyen. Legalább ez.
Tipikus, naná, hogy most nem jön össze.
Ami már csak azért is kellemetlen, mivel szakács vagyok egy jól menő étteremben, s fél éve elkezdtem a cukrászattal is jobban megismerkedni.

Túl gyorsan elmarad mögöttem az út, pedig helyenként csak hetvennel mentem. Nem akarok megérkezni, de végül behajtok a kapun. A hatalmas kertben a többiek már az asztalnál ülnek, beszélgetnek, nevetgélnek. Lelassítok, majd Anyám új férje, András navigál az ideiglenes parkoló felé. Autó leállít, mély levegő, ajtó kinyit, előbb a bal láb, most a jobb és…
– Óóó, hogy az a rohadt élet! – fakadok ki félhangosan.
– Jaj, Kisfiam, András nem szólt? Az a kutya szakasza. Majd a csapnál lemosod. – így Anyám, majd további üdvözlés nélkül továbblépdel a vendégek felé, kezében két ragyogóan tiszta pohárral.
– A bácsinak szerencséje leeesz! – kiáltja felém a térkövön motorozó négy éves forma gyerek, akit állítom, még soha életemben nem láttam.
Kié ez a gyerek?

Végső soron igaza van, gondolom magamban, mert ennél nagyobb szarba már nem kerülhetek. A kerti csapnál a lehető legráérősebben lesikálom a cipőmről Chappy tegnapi vacsoráját, majd csatlakozom a többiekhez. Az órák állítom visszafelé mennek, s én csak ülök a társaságban, mintegy külső szemlélőjeként annak, ami körülöttem zajlik.
Bólogatok, mikor kell, hümmögök, ha éppen passzol és hallgatom, ahogy Anyám a nem létező családi idillünkről áradozik. Mert ilyenkor ez néz ki jól.
Soha nem volt az az igazi anyatípus, hamar rájöttem erre, és igazából már nem haragszom rá, de ezekben a színjátékokban egyszerűen képtelen voltam részt venni. Főleg mióta Apu elment.
A családban ő volt az érzelem, Anyám pedig az ego. De mellette szóljon, Apámat valóban szerette.

Röviden megrezzen a telefon zsebemben. Egy üzenet.
„Este kanapémozi”

Ennyi csupán, de nekem mindent jelent.
Zoé tudja, mindig tudja mikor és mit mondjon. A falnak tudok attól menni, mikor egy hátad közepére nem kívánatos helyzet kapcsán azt mondják: kitartás!
Persze, hogy kitart az ember, mert muszáj, de ettől még nem könnyebb.
De Zoé mindig könnyebbé tette. Időzítése nem is lehetne jobb, hiszen épp ekkor András az asztalra teszi konyhai tevékenységem totális kudarcát, majd szeleteket vág belőle a közel harminc fős társaságnak. Mindenki elismerően hümmög, és udvariasan megeszi, amit eléjük raktak, de biztos vagyok benne, hogy ők minden bizonnyal soha nem jönnek be az étterembe a szakács főztje miatt.
De már nem érdekel. Az egész bagázs, a véleményük hidegen hagy.

Nyolc óra után érek haza, fáradt vagyok és lelkileg kimerült. Amíg lefürdök Zoé kipattogtatja a kukoricát, kivesz a hűtőből két sört és beveti magát a kanapéra. Leülök mellé és csak nézem Őt.
– Zoé…, nagyon szeretlek. És tudom, hogy… – de elhallgattat.

Kezét finoman a tarkómra csúsztatja, hüvelykujjával az arcomat simogatja. Ő az első, akitől ezt el tudom viselni, akitől jól esik. Szeme alatt még kissé elmosódva ott vannak az aznapi smink nyomai, kócos, lazán összefogott haja a füle mellett még vizes a zuhanyzás emlékeként, de nekem így is a legszebb angyal, akit valaha láttam.
Tudja, hogy mikor intsen csendre. Tudja, hogy a mai nap nem volt könnyű számomra, és hogy ezt az érzelmi túlcsordulást két perc múlva már bánnám, mert nekem ez nehéz.
Gyengének és kellemetlenül érezném magam utána.

És Zoé ismer. A szemembe néz, elmosolyodik és egy csókot nyom a számra.

– Na, hol van az a kukorica? – azzal az ölébe veszi a tálat, lábát a lábamhoz fúrja én pedig elindítom a filmet.
Nézem Zoét, ahogy egyik szemet a másik után a szájába dobja, és mint egy kis pocok rágcsál a képernyőre meredve. Ő a váram, az otthonom, a mindenem. Fejét a vállamra hajtja, haja csiklandozza a fülemet.

Elönt a pillanatunk békéje és hirtelen minden rendben van, úgy ahogy van. Mert a sors úgy rendelte, hogy Ő itt lehessen velem.

Zoé miatt szép minden. Az Élet az életemben.

Németh Vivien

One thought on “Életem vagy életemben

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük