– Viszlát, kisasszony!

Kihajoltam a számítógép mögül, hogy megpillanthassam a hang forrását. Az irodaajtó előtt Polonkai bácsi vigyorgott, csatos táskáját a hóna alá szorítva, ódivatú kötött sapkáját most is mélyen a homlokába húzta.

– Viszontlátásra – intettem vissza, és államat a tenyerembe ejtve máris újra a monitorra meredtem vágyakozva.

– Kellemes hétvégét, Fannika!

– Magának is! – feleltem gépiesen, de a következő másodpercben észbe kaptam. – De hiszen még csak hétfő van!

Az öreg kéjesen kacagott egyet. Ezt a szokását nem bírtam megszokni, és sejtelmem sem volt, hogy odalent a karbantartók hogyan képesek elviselni őt.

– Annyi baj legyen! Ma fizetésnap van, Fanni kisasszony. Eljön velem a kaszinóba?

– Ugyan, én rendes lány vagyok – feleltem, és elszakítottam tekintetemet a képernyőről, hogy a szemébe nézhessek. – Magának sem kellene odajárnia!

Polonkai bácsi közelebb lépett, hogy az ajtófélfának dönthesse a hátát.

– Hiszen nincsen abba’ semmi rossz se. Egy lukas fillérből kettőt csinálok.

Felvontam a szemöldökömet.

– Ez pusztán a szerencsén múlik.

– Meglehet, de Polonkai Elemérnek mindig szerencséje van. Magának is jól jönne pár ezer froncsi, igaz-e?

Összecsücsörítettem a számat és vetettem egy sóvár pillantást a kedvenc írónőm legújabb könyvének hirdetésére. A Rosabel hét titka borítója olyan romantikus volt, hogy kicsordult a nyálam. Viszont aznap este ki kellett fizetnem az albérletem aktuális havidíját, és tudtam jól, hogy a maradékból nem nagyon tudok ugrálni a hó végéig.

Két pokoli erő készült dárdát törni a lelkemben: a decens illemtudat és a féktelen vágy.

– Nos, belevág a kalandba?

Csupán egy hosszú pillanatig tétováztam.

– Sajnálom – ingattam a fejemet lemondóan. – Nem költhetem el a pénzemet.

– Hát, ahogy gondolja a kisasszony. Akkor kellemes délutánt! – köszönt, és ruganyos léptekkel eltűnt a folyosón.

Nagyot sóhajtottam. Kiléptem az Excel-táblából meg a böngészőből, és kikapcsoltam a gépet.

Még hogy kaszinó! Hát olyan lány vagyok én?

Felkaptam a táskámat és a kabátomat, és mire leballagtam a lépcsőn, a sálamat is elrendeztem a nyakam körül.

Puff! Az ajtón kilépve undok téli eső hullott a fejemre. Az utca másik oldalán, egykedvű zúgással éppen az a busz indult útnak, amelyikre fel kellett volna szállnom.

Hát, ez nem az én napom. Csak negyven perccel későbbre várhattam a következőt, ráadásul az esernyőm után is hiába kutattam a táskámban.

Egy sárga Wartburg fékezett le előttem, a letekert ablakon túlról pedig Polonkai bácsi kerek képe vigyorgott rám.

– Elvihetem, Fannika?

Nem tudtam tiltakozni. Egy perccel később már a körúton zötyögtünk, a lélegzetünk párabevonatot képezett a szélvédőn, ami előtt akadozva integettek az ablaktörlő lapátok.

– Meglátja, nem fogja megbánni – pislantott rám.

– Mit? – kérdeztem.

– Hogy megkísérti a szerencséjét.

– Micsoda? A rulettre gondol? De én azt hittem, az áruházig visz, mint a múltkor is!

– Bízzon csak bennem – felelte olyan hangsúllyal, hogy a kétségeim azonnal szertefoszlottak, mint az üvegen a pára, amikor letekerik az ablakot.

– De hiszen nem is vagyok úgy öltözve – ejtettem el még egy kifogást, talán csak az illendőség kedvéért.

– Még az angol Bözsi királynő se elegánsabb magácskánál – kacsintott rám, és nagy svunggal bevett egy balos kanyart, amitől elegánsan az ajtónak ütődtem.

A játékterem ajtaja előtt furcsa megilletődést éreztem. Lesimogattam a hajamat, mert tudom, hogy a sapkától folyton égnek állnak a hajszálaim, aztán léptem egyet a lámpafényes terem belseje felé.

– Csak bátran, Fannika – ragadott karon Polonkai bácsi, és mutatta az utat a rulettasztal felé. A szemem sarkából jobbra-balra vetettem kutató pillantást, és nagy buzgalommal rimánkodtam, hogy egyetlen ismerősöm se legyen szemtanúja szégyenletes züllésemnek.

Akkora volt a tolongás az asztalnál, mintha valamit ingyen osztogattak volna. Szerényen megálltam a hátak mögött, mintha nem is akarnék én ott az égvilágon semmit sem, már csak az ártatlan fütyörészés hiányzott az összképhez – Polonkai bácsi azonban néhány könyökmozdulattal helyet túrt magának, és engem is maga mellé húzott.

Az első, amit megláttam, egy ragyogó kék szempár volt. Egy helyes fiatal sráchoz tartozott, akinek gondosan nyírt szőke haja, intelligens homloka volt, és finom kezével éppen megpörgette a rulettkereket.

– Melyikre tesz először, Fannika?

Zavartan a krupiéra pislantottam. Nem sok hasonlóan jóképű fiút láttam eddigi életemben. Reméltem, hogy nem gondolja, hogy Polonkai bácsi egyéb lenne mellettem egy véletlen kísérőnél, így megpróbáltam a lehető leghűvösebben válaszolni neki.

– Még egyelőre inkább kifigyelném a tendenciákat, azt hiszem.

– Akkor hát rajta.

A rejtett hangszórókból a Take a Chance on me című ABBA-dal csilingelt halkan, a tágas terem sarkai felől. Az ablaktalan, lámpafénnyel megvilágított helyiségben még azt sem lehetett sejteni, milyen napszak van. Súlyos parfümillat szállt az orromba, és egészen elbódított. Hogy kerülök én ide?

– Huszonkettes, fekete, páros.

Az elhelyezett zsetonok csörögve-zörögve cseréltek helyet és gazdát, a fekete szalonöltözetet viselő játékvezető fiúnak a szempillája sem rezdült, miközben besöpörte az elvesztett összegeket, és szétosztotta a nyertesek jussát.

– Az első harmadba fog esni – közölte látnoki hangon Polonkai Elemér, akiről sosem gondoltam, hogy egyszerű karbantartó létére egyszer még prófétai magasságokból fog hozzám szólni.

– Én… azt hiszem, még várok – jegyeztem meg tétován, és hagytam, hogy a pörgő, színes kör hipnotizálja az elmémet. A golyó végül megállt a tizenkettes számon, Polonkai bácsi pedig diadalittas megjegyzésekre ragadtatta magát. A zsetonok jobbra-balra vándoroltak a zöld kárpiton, a szőke fiú keze szaporán járt. Ámulva figyeltem tökéletesen tervezett mozdulatait, rezzenéstelen arcát, és megállapítottam, hogy nemcsak a szeme szép.

– Tegyék meg tétjeiket!

A kék szemű srácra pillantottam. Összeakadt a tekintetünk. Éreztem, hogy elpirulok, a pillantása mégis különös bátorságot öntött belém. A tenyeremben szorongatott vagyonkámra néztem. Hirtelen döntöttem.

– Felteszem a felét a páratlanra – jelentettem ki.

Amíg a golyó őrült módjára keringőzött a sebesen pörgő tányéron, úgy rémlik, az ajkamat harapdáltam. Elvégre éppen kockára tettem egyheti élelmezésem árát!

– Ne görcsöljön már, Fannika – hallottam elborult elmém ködfátyolán túlról kísérőm intését. Ekkor vettem észre, hogy a karját szorongatom. – Fogja fel játékként! Fortuna azokra kacsint, akik könnyedén veszik az életet. Nézzen csak rám, eddig még mindég emelt fővel jöttem ki a rulett mellől.

Csodák csodájára a harminchármas szám lett a befutó. A krupié elém tolt egy zsetonoszlopot. Hálásan pillantottam rá. Csak képzeltem volna, hogy egy halvány mosolyt láttam megvillanni az ajkán?

– Így megy ez, látja, ilyen egyszerűen. Ötven-ötven százalék. Szinte el sem lehet rontani – karattyolt Polonkai bácsi a jobbomon, miközben nagy önbizalommal a feketére tett egy oszlopnyi zsetont.

Kimelegedtem. A játék heve tette, vagy a varázslatosan jóképű fiatalember vonzereje, nem tudom. A kezét figyeltem, amint megpörgeti a kereket, és utánozhatatlanul elegáns mozdulattal beledobja a sorsdöntő golyót. Micsoda finom kezek! Az fordult meg a fejemben, milyen mámorító érzés lenne, ha megsimogatnának…

Míg e szégyentelen gondolat miatt korholtam magam, elő is bukkant a következő nyerőszám.

– Hát ez most elúszott – törölgette Polonkai bácsi izzadtságtól csurgó homlokát egy zöld kockás zsebkendővel. – Még egy esélyt adok Fortunának, aztán hátat fordítok neki jövő hó elsejéig.

Engem azonban már elkapott a gépszíj. Take a chance… Mi félnivalóm lehet? Az élet csupa kockázat, próbálkozás, minden egyes nap újabb siker vagy bukás, az idők végezetéig.

Megmarkoltam a zsetonjaimat. Mintha hallottam volna valahol olyasmit, hogy egy jó krupié képes egy adott számra pörgetni.

– Tegyük a párosra – mondtam határozottan, és a teljes pénzemet a Pair feliratra helyeztem. A játék elindult, én azonban rá sem bírtam pillantani a sorsomat eldöntő játékszerre. Inkább a krupié rezzenéstelen arckifejezését, szép metszésű vonásait szemléltem.

– Huszonnyolc, fekete, páros.

– Ez az! – harsant fel kísérőm megkönnyebbült kiáltása.

Végre rá mertem nézni a játékasztalra.

Mialatt a megkönnyebbülés árama végigszáguldott rajtam, elsőként az futott át az agyamon, hogy Rosabel titkai most már nem maradnak rejtve előttem. A jóképű kékszemű egész csinos zsetonhalmot tolt elém.

– Hallgasson rám, mára elég is lesz a jóból, nehogy még Fortuna szeszélyesen elpártoljon tőlünk! Ejha, ez igen! Szép nyereményt gereblyézett össze, Fanni kisasszony!

Felmarkoltam a nyereményemet, és a srácra pillantottam. Egyenesen a szemembe nézett, arcán kedves mosoly ült.

És miközben elfordultam az asztaltól, a szemem sarkából mintha úgy láttam volna, hogy rám kacsintott.

Velencei Rita

 

A novella magazinunk 2019-es novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé.