„- Tudod, Elizabeth, a pitypang a szerelem növénye is. Sokan úgy tartják, hogy ha elfújod a magvait, a szél elviszi a szerelmedet a szerelmedhez.”*

A lány kabátját lecipzárazva átszlalomozott az asztalok között, és beállt a sorba.

Nem lepte meg a tömeg, szombat dél lévén csak a szokásos, ebédidői zsúfoltság volt. Kínai menüjével púposra rakott tányérját s üdítőjét kétbalkezes zsonglőr módjára egyensúlyozva tálcáján, a pulttól legtávolabb eső asztal felé vette az irányt.

Leült, elővette könyvét és olvasni kezdett.
Meglehetősen viccesen festett, ahogy komoly logisztikai tervezés során egyszerre sikerült a rendkívül masszív műanyag evőeszközökkel szájába tennie egy-egy falatot, miközben igyekezett könyvében az aktuális oldalra lapozni, s hosszú barna haját is megakadályozni abban, hogy arcába hulljon.

– Szia! Ne haragudj, szabad ez a hely? – szólította meg egy fiatal, lélegzetállítóan jóképű fiú.
– Sia, ühüm, persze. – válaszolta teli szájjal, bólogatással nyomatékot adva szavainak.
A fiú helyet foglalt, piros tálcájára fektette okostelefonját, és sajátos harcba kezdett a fehér villával és késsel.
Felkészült volt, két tartalék villa pihent szalvétáján, melyből egyre nagyjából harminc másodperc elteltével szüksége is lett.

Így ettek hosszú percekig, kósza pillantásokat vetve egymásra. Étkezése végeztével a fiú feltörte szerencsesütijét, majd felnevetett. Csodálatos hang volt, elbűvölően sármos arccal párosulva, a lány bármeddig elhallgatta és nézte volna.
– Ennyire találó? – kérdezte mosolyogva, válasz helyett pedig a fiú átnyújtotta a hosszú, vékony papírcsíkot. Ujjaik lágyan összeértek, tekintetük mélyen összefonódott, és a fiú abban a pillanatban tudta, hogy ezt a lányt soha többé nem engedi el maga mellől.

„Ott az öröm, hol szerető szíved. Ott az öröm, hol erőteljes életed. (Sri Chinmoy)” – állt a cetlin.

– Ó, ez kedves. Főleg, ha van, akire gondolhat közben az ember. – felelte a lány, kissé önző módon reménykedve abban, hogy nincs senki, aki a fiú szívét magáénak tudhatja.
– Hát, ha még egy asztalnál is ülhet vele. – mondta fürkésző pillantásával a lány gyönyörű arcát tanulmányozva a fiú, jelet keresve arra, hogy vonzalma nem csupán egyoldalú. A lány becsukta és félretolta könyvét, melyet már számtalanszor olvasott, és teljes testével a vele szemben helyet foglaló fiú irányába fordult.
– Valóban? Mesélj még, kérlek! – és egy kacér mosoly kíséretében bekapta a villájára szúrt sültkrumplit.

Az ősz hajú hölgy merev tekintettel bámulta a szikla pereméről az alant hullámzó óceánt. Még így, ötven év távlatából is tisztán emlékezett megismerkedésük minden egyes pillanatára. A fiú szájának ívére, mikor ránevetett, a hangjának selymességére, mikor mesélt, s szemének őszinte mélységére, mikor az övébe nézett.
Hátrafordult, s a mezőn megpillantotta egykori önmagukat, ahogy a könnyed táncot járó fűben fekszenek kockás pokrócukon és pitypangmagokat fújnak a széllel. Ahogy Ivan és Elizabeth*.

Minden álma volt, hogy egyszer láthassa Írország azon szegleteit, ahol kedvenc könyve eseményei játszódnak, nem volt kérdés hát, hogy gondosan összespórolt pénzükön ide utaznak eltölteni a mézesheteket. Akkor megfogadták, hogy egyszer még visszatérnek.
És most itt voltak.

A két boldog fiatal körvonalai lassan elmosódtak, ahogy az idős hölgy arcán végiggördült egy könnycsepp. A szárazföld felől fújó langyos szél körülölelve melengette.
Érezte, hogy eljött az idő.

A kezében lévő egyszerű, faragásokkal díszített fadobozra pillantott, ujjaival finoman megcirógatta a barázdákat. A mélykék víz felé fordulva lassan felnyitotta a ládika tetejét, kissé megdöntve a magasba emelte és hagyta, hogy a délutáni napfénytől megcsillanó porszemek elinduljanak hosszú útjukra, a végtelenbe.

„Tudod, hogy mindig Veled leszek, Kedvesem.”- hallotta felcsendülni férje lágy hangját, miközben tovaszálló pitypangmagok suhantak el kontyba tűzött fehér hajának elszabadult tincsei mellett.

Pár perc elteltével az idős hölgy becsukta a dobozka fedelét, csókot lehelt a mindenségbe, s lassú léptekkel elindult a tisztás mellett várakozó családja felé. Fia és felesége egymásba karolva nézték, ahogy négy éves unokájuk lelkesen kergeti a derekáig érő fűszálak között repdeső Jinny Joekat*, lányuk pedig gömbölyödő pocakján pihentetve kezét, lágy mosollyal figyelte, ahogy férje ügyetlenül próbálja utolérni az olykor kissé távolabbra tévedő, fürge kisfiút.

A hölgy meleg szívvel nézett végig a mókás kis csapaton, és boldog megelégedés töltötte el.

Mert élete szerelme valóban, mindig vele lesz. Hisz hallja Őt fiuk lágy hangjában, látja unokájuk mogyoróbarna szemében, s dédunokájuk nevetésében és mindörökké érzi majd Őt mélyen, belül, a szívében.

(*Cecelia Ahern: Bárcsak láthatnál)

Németh Vivien