Randevú egy múltbéli árnnyal

Találkoztam a múlt egy árnyával. Szembejött velem az utcán.

Alakot öltött, széles mosolyt villantott, s láthatóvá vált előttem, teljes valójában. Úgy tett, mintha semmi se történt volna. Mintha nem telt volna el sok-sok év azóta, hogy köszönés nélkül sétáltunk ki egymás életéből, mert annyira megsebzettek voltunk, hogy nem tudtuk tekintetünket se többé ráemelni a másikra.

Most mindez már a múltba veszett, s örömmel fogadott az alak. A győztesek fölényes magatartásával kínált maga mellett helyet:

– Ülj le ide mellem, mesélj, hogy vagy? – kérdezte, de mielőtt bármit is mondhattam volna, már tudta a választ.
Fürkésző tekintete áthatolt a pajzsomon. Előtte sosem voltak titkaim.

– Hiába mosolyogsz, a szemed nem ragyog. – állapította meg, s én úgy éreztem, mintha pucéran ülnék mellette, hiszen még mindig nyitott könyv voltam számára.
Három év fájdalmát és bánatát olvasta ki szememből anélkül, hogy bármit tudott volna rólam. Aztán így szólt:

– Te döntöttél így.
– Nem volt más választásom. – feleltem rögtön neki, meggyőződés nélkül.
Még mindig szigorú volt velem. Mint aki többet várt tőlem.

Beszéltünk, de a szemét eltakarta egy felhő. A lelke tükrébe már nem volt bepillantásom.

Ezernyi emlék suhant át szívünkön, sebeket feltépve, amik már behegedtek. Hallottam, hogy hangja megremeg, mégis egyenesen és nyíltan beszélt nekem élete alakulásáról. Ezzel kényszerítve engem is, hogy mondjam el, velem mi történt.

– Lehet, hogy vannak sikereid, de süt rólad a boldogtalanság. – mondta végül.
Tiltakozni akartam, de ő befejezte a mondataim helyettem. Nem kellettek neki hazugságaim, tudta jól, mi van a lelkemben. Megdöbbentett, hogy nem felejtette el, milyen vagyok, s az is, hogy törődött velem, miközben éveken át igyekeztük egymást elkerülni.

Eltemetett érzelmek törtek a felszínre hatására bennem, de szavakba nem öntöttem őket, nem volt értelme. Végül egyetlen, ostoba kérdés szakadt ki belőlem:

– Miért nem vagyunk barátok? – kérdeztem tőle reszkető hangon.

Mire ő halkan ennyit mondott:
– Mert azt akartad, hogy új életet kezdjek. S abban te nem vehettél részt.

Fél óra alatt feltörte lelkem páncélját. Azzal, hogy alakot öltött mellettem, újra. Egy érzés feléledt bennem, amiről azt hittem, már rég nincs velem, amiről azt hittem, már eltemettem magamban.
Megérezte a vihart szívemben, fel is állt mellőlem a múlt alakja. Újra csak egy árny vált belőle, de mielőtt végképp eltűnt volna, megfordult, s egyetlen kérdést intézett hozzám:

– Egy olyan kapcsolatot, amilyen a miénk, ahol szavak nélkül, mozdulatokból is értjük egymást, hogyan magyarázzak el másoknak?

– Nem tudom. – feleltem.

Igyekeztem, hogy én is gyorsan elhagyjam találkozásunk színhelyét, mielőtt kinyitná ébredező szívem ajtaját az árny.
Az árny, amely még mindig képes volt felbolygatni a lelkem.

Zoé

 

One thought on “Randevú egy múltbéli árnnyal

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.