Strand

Rohanó lábak szapora lépteit hallom. Egy ember? Nem, kettő.

Közelednek felém és már a lábak gazdáinak lélegzetvételét is hallom. Ki kellene nyitnom a szememet, és felkészülten várni őket…

Akaraterőm cserben hagy. Túl értékes nekem most ez a pillanat, nem hagyom bárki által kizökkenteni magamat.

Megérkeztek. Az idő röpke másodpercre csalóka nyugalomra int, mielőtt a hideg vízcseppek a felhevült testemhez érnek.

Szememet álmatagon nyitom ki. A nap erőteljes ostromát tenyeremmel verem vissza. Meg sem lepődök a két kis kopasz fejen, akik a lábam előtt állnak és kezükről a vizet tovább rázzák rám. A boldog vigyor arcukon arról árulkodik, nagyon élvezik.

– Kijöttetek fiúk? Anyátok?

– Már ő is jön, csak mi versenyeztünk ki ér ide hamarabb.

Nagyobbik fiam alig 8 éves, lihegve próbálja végighadarni mondandóját. Öccse 6 éves, közben már a törülközőben próbálja a vízben átfagyott testét kékről emberivé változtatni. Kis szájában a fogak össze-össze koccannak, egy szorgos kis rágcsáló hatását keltve.

Éhes vagyok – szólal meg, mikor észreveszi, hogy nézem.

Ettetek a vízbe menet előtt.

– De akkor is éhes vagyok.

– Én is – száll be a bátyja a meggyőzésembe.

Anyátok még itt sincs. Várjuk meg őt is. – Próbálok időt nyerni magamnak és megpróbálni az ideérkezésük előtti békés, nyugalmas állapotba visszasüllyedni.

– Addig én éhen halok – mondja a kicsi.

Én meg megőrülök, fut végig a gondolat bennem, miközben a kisebbik kijelentésének abszurditásán tűnődöm.

Ha valaki fültanúja a párbeszédünknek, és vetne egy pillantást csont és bőr testére, még a végén komolyan venné fiam aggódó hangját. Meg lenne róla győződve, éheztetjük a gyereket. Pedig ha ismerné az étvágyát… Fogalmazhatok úgy is, inkább öltöztetem, mint etetem.

Közben bátyja is követi a példáját, és igyekszik a törülköző menedékében melegre lelni.

Kedvesem közeledik felénk. Közben kerülgeti a víz felé rohanó gyermekek sokaságát, akik kamikaze módon igyekeznek a vízbe, a strandolók örömére.

Pár felrúgott táska, eltaposott végtag. Legtöbben még a jelenleginél is melegebb éghajlatra való utazásra buzdítja őket és kétes erkölcsű édesanyjukat.

Párom alig ér hallótávolságon belül, a fiúk egyszerre:

Anya!

– Anya!

Kedvesem nem szól, és amikor hozzánk ér, akkor is csak rájuk néz kérdőn, hadd hallja, mi az ami ennyire fontos.

– Anya, éhes vagyok! – kezdi kisebbik fiam.

Én is – kapcsolódik be mellé a nagyobbik.

Hadd üljek le egy kicsit száradni – szól kettőjüknek. – Apátok nem adott enni?

Miért? Van még kaja? – kérdem tőle.

– Ne mondd már, hogy minden szendvicset megettetek az előbb?

– Nem mondom. – Ahogy azt sem, nem véletlen, hogy keveset készítettem.

Azért még elfogyott – fűzöm hozzá. Gyilkos tekintetéből ítélve most valamiért nem értékeli a humoromat.

– Pénzt hoztál magaddal? – kérdezi.

– Nem. A házban hagytam. – Szintén nem véletlenül. – Nem akartam a partra hozni, meg nem számoltam azzal, hogy kaját veszünk.

Két gyereknél?!? Valami mindig kell, ami pénzbe kerül. Éhen hal, szomjan hal, ha nem lesz az övé a világ legnagyobb strandlabdája, belehal. Ahogyan abba is, ha nem tud azonnal a vízbe menni.

Akkor mit eszünk? Már éhen halok. – Igyekszik sürgetni döntésünket nagyobbik fiam.

– Várjál már, hadd beszéljük meg anyával, hogy mi legyen – vágom oda ingerülten.

– Szerintem menjünk be a házba, együnk és délután visszajövünk.

A véletlenek sorozatából a tervem kezd kibontakozni.

Ne délután jöjjünk vissza, anya! – próbál a nagyobbik szövetségest találni kedvesem személyében, miközben elfészkelődik az ölében.

– Mit eszünk? – kíváncsiskodik a kisebbik.

– Ami van a házban. Szendvicset – felelem.

– Azt már unom – kezdi duzzogását.

Tudom fiam, hogy unod, apa nem véletlenül beszélte le anyát a főzésről.

– Csak szendvics van? – A nagyobbik ábrázata mindent elárul a szendvicshez való viszonyáról. A láthatatlan csapdába besétáló kedvesem közben hozzám hajol, a fülembe suttog.

– Vegyünk palacsintát?

A szuper hallású nagyobbik felkiált.

– Igeen! Az jó lesz. Én kakaósat kérek – pattan fel és a testvére is beindul az ötletre, azonnal sorolni kezdi mennyi és milyen palacsintát kér. Na, annyi pénz nincs a világon.

Most, hogy a remény feléledt, mégsem halnak éhen és még pénzt is költhetünk, végre haladhatunk az általam kigondolt terv szerint.

– Rendben – kezdem el –, de akkor össze kell szedni a cuccokat és visszavinni a házba. Kaja után majd visszajövünk még.

Alig érek mondandóm végére, már törülközővel a vállukon menetkészen várják az indulást. Nagyot sóhajtok. Kedvesem rám mosolyog, segít feltápászkodni. Kézen fogva indulunk el.

A ház szerencsére közel van, alig pár száz méterre a parttól.

Egyáltalán nem bánom, hogy eljöttünk a strandról. Tizenegy óra körül lehet, mégis minden talpalatnyi hely foglalt.

A hangzavar kezd vetekedni bármely zenei fesztiváléval. Hogy az én gyerekeim nyafognak, nem zavar. Mindenki másé viszont nagyon.

A házban gyors ruhaváltást követően irány a falatozó.

Az ebéd közeledtével minden büfé előtt kígyózó sorok vannak.

Hosszú percek óta állunk, tervem kezd összeomlani. Kezdődő pánikomban agyam leblokkol, semmi mentő ötlet nem ugrik be, ezért többször is megemlítem, mégiscsak jobb lenne szendvicset enni a házban.

Ezt annyiszor ismétlem el, hogy fiaim arca elkomorul, és sírásra görbülő szájjal néznek anyjukra.

– Muszáj? – kérdi felém fordulva.

Nem, csak rohadtul unom már ezt a sorban állást. – Hogy oldjam a feszültséget, a fiúkra mosolygok és beígérek egy délutáni fagyizást, kedvesemet pedig gyengéden átölelem és puszit adok az arcára.

– És ennyi sorban állás után muszáj lesz pihenni a délutáni strandolás előtt.

Ezt nyugtázzák, és ha nem is lelkesedve, de elfogadják.

Palacsinta, pipa. Pihenő, pipa.

Még kell valami, ami miatt muszáj a házban maradni. Olyan valami, amihez idő kell. Sok idő.

Fény kigyúl…

– Meg arra gondoltam, rendelhetünk pizzát ebédre.

Örömujjongás a gyerekek részéről, lesújtó pillantás kedvesemtől.

Idő, amíg sorra kerülünk. Némileg kevesebb, amíg a srácok itt a palacsinta, hol a palacsinta játékban eljutnak az üres papírtálcáig. Az ebédidői forgalom miatt elég sok idő, mire a pizza kiszállításra kerül.

Addigra a fiaim már tűkön fognak ülni a megbeszélt pihenő ellenére, viszont a pizza beburkolása némileg odázza az elkerülhetetlent.

Azonban ha jól keverem a lapokat,

meg tudom nézni a Forma-1-et, mielőtt ez az egész lezajlik.

A kedvesem kiengeszteléséről pedig később gondoskodom.

Wágner Szilárd

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.