1940. június 6. volt, amikor megismertelek. Már tombolt a nyár, és te csodásan mutattál a piros ruhádban a bárpultnál. Rád nézem, te rám emelted szemed, éreztem, itt az igaz szerelem.

Emlékszem, hajnalig egymásba feledkezve táncoltunk, bámultam arcod, éreztem remegő kebledet. Bár sosem hitted, én már ekkor tudtam, te leszel a hitvesem.
Hajnalban megfogtam kezed, haza kísértelek. Első csókunk a néma város mozdulatlanságában csattant el tisztán, remegőn, édesen.

Egy év udvarlás után, nagyanyám gyűrűjével feleségül kértelek, ott a júniusi zápor börtönében, bőrigázva térdeltem előtted, és te nekem ajándékoztad a legszebb igent, amit csak kaphattam tőled. Sosem meséltem, de két hónapig kerestem a megfelelő alkalmat a lánykérésre, máig nem értem miért izgultam ennyire.
Az igen után hirtelen jött az esküvő, fél év, és mi a legközelebbi templomban családi körben megültünk nászunk szeretetteljes ünnepét.

Rendje-módja szerint a nászéjszakán lettünk igazán egymáséi. A fogadó csendes magányában, gyertyafény mellett lángolt fel szerelmünk igaz szenvedélye, csakhamar megfogant az első, a második, a harmadik, a negyedik gyermekünk.
Közben eltelt tíz év. A történelem viharos szele megnyirbálta családunkat, apánk, anyánk csakhamar a halál örök álmába szenderült, testvéreink szétszéledtek, és mi az évek alatt egy családdá lettünk.

Mindenki tette a dolgát, ahogy illett. Én a földeken dolgoztam, te a gyerekeket nevelted, és vezetted a háztartást. A háború után gyakran éheztünk. Jöttek a németek, majd rá tíz évre az oroszok, sokszor fegyverropogás zajára hajtottuk álomra fejünk. Ezekben a vészterhes időkben a te szerelmed adta az erőt a tovább menetelhez, bár szóban sosem mondtam, tettekben mindig igyekeztem kimutatni, mit is jelentesz nekem.

Ahogy teltek az évek a gyerekek sorra elkezdtek kirepülni, családot alapítani és több időnk lett egymásra. Eljártunk táncolni, színházba, étterembe. De szép is volt! Olykor hajnalig nekünk húzták az összebújós talpalávalót.
Miután megházasodott az utolsó gyermekünk, túl nagy lett a ház kettőnknek, így csakhamar eladásra tettük. Az adás-vétel után elköltöztünk a gyerekek közelébe és te vígan segédkeztél unokáid körül.

A munka persze haladt. Én elmentem gyári munkásnak, te pedig takarítónő lettél, majd jegykezelő. Istenem, hogy szeretted a jegykezelői munkát! Lett sok barátod, akikkel jártad a cukrászdákat és a parkokat.
Így visszanézve szerelmünk hosszú éveire, talán ez volt életünk egyik legnyugodalmasabb időszaka. Minden olyan tökéletes volt, együtt ettük szerelmünk megérdemelt gyümölcsét.

Az évek teltek, testünkre és szellemünkre rátelepedtek az évek. A munkából is mindkettőnket nyugdíjaztak szépen. Ám az idő múlásával valahogy megváltoztál.
Először nem volt gyanús, csak kissé bohókásnak találtam a hűtőben lévő kulcsokat, az égő gázt, és ha néha elfelejtetted nevemet, vagy apád nevén hívtál. Hangulatod gyakran változott, folyton mentél, rámoltál, a dolgok helyét gyakran elfeledted. Ezeken mindig nevettünk, s a kor számlájára írtuk.

Aztán jött az eltűnés, és téged két napig nem leltünk. A rendőrség hozott haza, holott csak a boltba indultál el. Eztán csakhamar gyakorivá váltak ezek az eltűnések, egyedül az utcára se tudtál már kimenni. Nem volt mese, elmentünk hát az orvoshoz.
A doktorok sokáig vizsgáltak. Félévnyi kutakodás után, meg lett a diagnózis: Alzheimer kór. Összetörtem. Tomboltam tehetetlen dühömben.
A fél év alatt már egyre kevesebb mindenre emlékeztél. Én segítettem öltözködni, mosakodni, olykor már enni is. Emlékszem, gyakran sírtál, mert nem értetted mi történik veled, hogy hogy jutottál egyik helyről a másikra, mikor mit kell felvenni, néha már a gyerekeket se ismerted meg.

Amikor nagyon rád tört a kilátástalanság, mindig karomba dőlve meséltem szerelmünk szép napjairól és közben belélegeztem bőröd rózsaillatát. A történet végén megnyugodva megcsókoltál, és közös álomba szenderültünk egymás karjába zárva.
Telt múlt az idő. Voltak napok, amikor az egész Alzheimer badarságnak, egy rossz álomnak tűnt csupán. Egy ilyen napon mentem le a boltba és hagytalak magadra ostobán. Kis híján magadra gyújtottad egy égő gázon felejtett törlővel a lakást.
Az orvossal és a gyerekekkel összeülve tanakodtunk, mit tévők legyünk. Nem akartál a gyerekek nyakára menni, így abban maradtunk, hogy egy nyugdíjas otthonban új otthonra lelünk.

Ekkor már gondot okozott magadat ellátni, néha már a beszéd is, gyakran a gyógyszert is kiköpted.
Egy hónap múlva beköltöztünk az otthonba. Te három napig hisztérikusan viselkedtél, mindenütt az ellenséget láttad, próbáltalak lenyugtatni, mindhiába. Pár héttel később már semmit nem tudtál csinálni egyedül.
Ezekben a hónapokban kezdtem belátni, hogy az általam ismert nő kezdett elhalványulni. Emlékeid a múltba vittek, a jelen számodra mit sem ért, szemeid a jövőre már nem tekintettek. Itt értettem meg igazán, mit jelent feltétel nélkül szeretni téged.
Eltelt egy év és te elestél, egyből kórházba kellett téged szállítani. Meg is műtöttek sebesen, mint kiderült eltört a combnyakad.

Tested hamar utolérte szellemed végzetét. A gyerekek nem akarták elfogadni, de én láttam a szemeden, hogy lelkednek már csak a halál csendessége jelentene megnyugvást. Ebből az átmenetből született meg halálod csendes tusája.
A gyerekekkel egymásnak adtuk a kórházi szoba kilincsét. Te mosolyogva nézted őket, tudtam, büszke vagy mindegyikükre. Mindenkitől búcsúztál, olykor hangosan, néha egy semmit mondó biccentéssel. Időnként kiáltva szabadultál láncaidból kitörve, s emiatt az infúzió mellé hamar rács, majd kötél került. Kis idő múlva már nem fogadtál el semmit, csak csendesen néztük, ahogy elpárolog belőled az élet.

Ma éjszaka, itt a kórház csendes szegletében valahogy más lett minden. Tiszta tekintettel felnéztél és te azt mondtad, szeretsz, és soha nem tudtál volna így szeretni senkit. Megfogtad kezem, majd elaludtál. Lélegzeted elhalkult. Éreztem testedet miként hagyja el az élet.
Hajnalban szíved az utolsó dobbanásával lezárta szolgálatát, tüdőd kilélegezte lelked maradékát, arcodon mosoly árnyéka játszott. Testeden a nap első sugara simított végig, majd néma csend lett.
Szememben elsíratlan könnyekkel nyúltam a nővérhívó után.

Annyi közös év van a hátunk mögött, számtalan emlék suhan végig poros elmém polcain: amikor találkoztunk, amikor feleségül kértelek, a házasságunk, az együtt leélt évek, semmit nem csinálnék másként, ezt remélem érted.
Sebesen cikázó nosztalgiázásom közepette nyílik az ajtó, ideért a nővér, búcsúznom kell. Még utoljára csókkal hintem sápadt ajkadat és lecsukom szemed.
A gyász összeszorítja lelkem, elerednek könnyeim.

Egyedül maradtam, örökre.

Jemerik Orsolya

A novella magazinunk 2019-es novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé.