Szobanövények

Jól emlékszem a napra, amikor hozzám kerültél. Ajándékba kaptalak.

Akié addig voltál, már nem szeretett.

Ki akart dobni, mert nem maradtál meg nála. De én szépnek láttalak. Hazavittelek és próbáltalak helyrehozni. Bár azt nem mondták, milyen fajta vagy, mindent megpróbáltam, hogy újra virágozz. Gondoztalak, locsoltalak, napfényre tettelek, majd árnyékba, párásítottam neked a levegőt, majd szellőztettem, új cserépbe ültettelek, tápoztam a földed és néha lecsíptem egy-két sérült leveled.

És te jól érezted magad nálam. Visszanyerted ragyogó zöld színed, új hajtásokat hoztál, egyre magasabbra nőttél, a szoba éke lettél. Amikor hazaértem, rögtön téged láttalak, s te mindig mosolyt csaltál az arcomra. Ha a barátaim nálam jártak, büszkén mutogattalak, és ők elismerően bólintottak.

Még anyám is beismerte, tévedett, mikor először nem hitte, hogy képes leszek rá. Akkor azt mondta, belőled már nem lesz semmi, én pedig úgysem vagyok az a kitartó típus, aki majd rendbe hoz, kár a drága időért.

Előtted is voltak növényeim, de amíg te nem voltál, nem foglalkoztatott így az életük. Ha elhervadtak, megváltam tőlük és szereztem egy újat. Csak hogy legyen valami zöld a lakásban, mert anélkül olyan üresnek tűnt.
De te más voltál.
Érted felelősséget éreztem. És azt hittem, jól csinálom.

Pedig nem is voltam biztos benne, mik az igényeid, de úgy látszott, azt adom, amire szükséged van. Emlékszel például, amikor még komolyzenét is játszottam neked? Nem is hittem benne, butaságnak tűnt, de valahol azt olvastam, hogy ez segít a fejlődésedben, úgyhogy kipróbáltuk.

Aztán egyik nap észrevettem a változást. Egy pici, sárguló levéllel kezdődött. Amikor elszáradt, levágtam, és reméltem, hogy vége. De újabbak követték. Fogalmam sem volt, hogy mi bajod lehet, hiszen én annyira odafigyeltem.

Úgyhogy haragudtam.

Rád. Amiért cserbenhagytál, és amiért hirtelen már nem volt elég, amit tőlem kaptál.

De ha jobban belegondolok, nem mindig vigyáztam rád eléggé. Emlékszem, egyszer elfelejtettelek meglocsolni. Vagy talán többször is előfordult?

Amikor pedig feltűnt, mennyire száraz alattad a föld, túlöntöztelek. Csak folyt ki alólad a víz, nem győztem felitatni a csempéről. Aztán meg alád tettem azt a tálcát, hogy felfogja a fölösleget, de megfeledkeztem róla, és te csak áztál benne napokig, pedig tudom, hogy nem szereted a túl sok vizet. Igazából, fel is kellett volna forralnom, mielőtt megöntözlek vele, ahogyan azt eleinte mindig meg is tettem.

De aztán meguntam.

Kényelmesebb volt csapvízzel itatni. És egyszer, nyáron a párkányon hagytalak, ahol úgy tűzött rád a nap egész délután. Télen pedig nem tettelek arrébb, mikor kinyitottam az ablakot, és zúdult rád a huzat.

Vagy, amikor vendégek jöttek és a beszélgetés közben nem vettem észre, hogy a macska rágja a leveleid. Csak egy-egy alkalom volt. Akkor fel sem tűntek. Azt hittem, ennyi még belefér, túl fogod élni.

Lehet, hogy az a lány is ezt gondolta, akitől kaptalak?

Sajnálom, hogy nem vigyáztam rád jobban, hogy nem figyeltem oda eléggé. Sajnálom, hogy nem vagy már a nappalimban, amikor hazaérek, és sajnálom, hogy nem mutathatlak be büszkén a barátaimnak.

Sajnálom, hogy anyámnak megint igaza lett. És sajnálom, hogy te nem is vagy szobanövény, akit eldobhatok, aztán lecserélhetek egy újra. Mert téged nem lehet kapni egyik boltban sem.

De a leginkább azt sajnálom, hogy valójában én vagyok a növény a szobában, aki már akkor is abban a szürke sarokban állt, ahova sose süt oda a nap, amikor te megérkeztél.

De te nem tehetsz róla, mert vigyáztam, hogy ne is vegyél észre. Azt a szobát mindig zárva tartom, hogy senki se lássa. A redőnye le van húzva, a levegője áporodott.

A cserép, amiben élek, túl kicsi. Már régen át kellett volna ültetni, de csak halogatom, mert mi van, ha nem tudok alkalmazkodni az új környezethez?

Gyűlölöm az elsárgult, elszáradt leveleim. A virágaim színére már alig emlékszem, pedig valamikor még azok is voltak.

Néha hallom, hogy valaki elmegy az ajtó előtt, vagy beszűrődik valami kellemes zene. Olyankor kicsit az ajtó alatti vékony rés felé döntöm a száram, de aztán eszembe jutnak a kinti, tündöklő zöld növények, akiket öntöznek, akiket napfény ér, akiket megtalálnak a méhek, mert odavonzza őket az illatuk. És akkor visszafordulok abba a megszokott, sötét sarokba, ami a biztonságot nyújtja, ami egyedül az enyém, ahol mások nem látnak, és amely talán a vesztemet okozza.

Bár ma észrevettem egy bimbót az egyik hajtásomon. Még várok egy kicsit, hátha elfonnyad, egy furcsa kinövés, talán csak tévedés. De ha megmarad, ha élni akar, én is vízért, s napfényért kiáltok!

Azt a hajtást megmentem. Nedves vattára teszem, s ha gyökeret eresztett, a legszebb kerámia kaspóba ültetem. De jól jönne a segítség, mert a szürke kisszoba kulcsát a te zsebedbe rejtettem.

Ha kiengednél, együtt nevelhetnénk ezt a szobanövényt, s ha én néha el is felejteném, te mindig felforralnád az öntözővizét.

Nagy Szilvia

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.