Az ajtó kinyílt, két árny suhant be rajta.
Pista bácsi hangjára egyszerre kapták fel fejüket a fiúk. Érezték benne a korholást, de az együttérzést is…
Valamiféle részvétet, hogy a porta meghitt szobácskája után itt történik a következő találkozás… Egyszerre sóhajtottak fel és már-már bele is fogtak a „bizonyítvány magyarázásába”, de a másik látogatót megpillantva azonnal torkukra forrt a szó.
Kék szempár, benne a gyötrelem, az aggódás és a remény. Visszafojtott félelem, erőltetett mosoly, határozott vonások: tudták, hogy ő csakis Anna édesanyja lehet.
Nusi mama jól ismerte a hármakat: lánya leveleiben folyamatosan beszámolt arról, hogy melyikükben mit szeret leginkább, kivel miféle kalandba sodródtak már megint és ügyesen kidumálták magukat…
Az ikreket eleinte nehezen tudta megkülönböztetni, ha külön-külön találkozott velük: mintha a két fél csak együtt lehetne értelmezhető. Anyukájának vallotta csak be, hogy mi Bandi ismertetőjegye: azon túl, hogy ő volt a mosolygósabbik, a jobb szeme feletti, alig észrevehető forradás volt az árulkodó. Lackó pedig… róla is olvasott már: a mosolygós barna szemek, a mackós termet és a megnyugtató lassú beszéd – az idős hölgy mosolya betöltötte az intenzív osztály szűk szobácskáját.
Aggódott, hát hogyne izgult volna egy szem lánya miatt, de látva a hírből már jól ismert barátokat, tudta és érezte is, hogy bárhol is jár most, Annának vissza kell térnie ide.
A kollégiumtól jöttek együtt a bajszos portással. Pista bá először lánya szobájába, majd onnan a kórházba vezette az asszonyt, miközben beszámolt részletesen a történésekről: a folyosókon szárnyra kaptak mindenféle legendák, hogy mi történt valójában azon a napon, a 102-es szobában és előtte.
Miközben csendben figyelt, szórakozottan gyűrte ruhája zsebébe a borítékot, amit a szoba padlóján eldobva talált.
Futólag olvasta el a címzett nevét: a szigorú nyomtatott betűk nem engedték, hogy megsértse a levéltitkot – öntudatlanul vitte magával, miközben ámulattal hallgatta a bőbeszédű pocakost. Vajon mindenkit ennyire ismer – vagy csak az én lányom és csapata keltette fel ennyire a figyelmét? Tényleg jóban van mindegyik fiúval? Vagy csak képzelt barátai laknak a B épületben és hús-vér ismerősök helyett folyamatosan róluk fantáziál? Annyira tökélyre fejlesztette ezt, hogy egész hihető történeteket kreál a hazaküldött levelekben? Nusi néni fejében egymást kergették a gondolatok: a reggeli távirat óta fenekestül fordult fel az élete.
A messzi nagyvárostól való félelem azonnal elmúlt, amint elindult vele a vonat és határozottan zörgette meg a portásfülke ablakát is. A tétovaság legcsekélyebb jelét sem mutatva tűrte, hogy Pista bá belekaroljon és együtt átlépjenek a kórház kapuján, aztán végig a fehér csempés folyosón a zöld falak mellett. Nem kérdezett, csak ment…
Egy pillanatig sem félt: remélt.
Érkezése pedig a gondoskodás puha csillámaival töltötte meg a kórtermet.
Besenyi Judit