Többé nem vagy egyedül

Telefonja ébresztője riasztotta fel a nyugtalan alvásból.

Megint arra a nyomasztó, fojtogató érzésre ébredt. Most már lassan két hete tartott. Egyik pillanatban még teljesen jól elvolt, majd lassanként bekúszott testébe az érzés, tudatába a gondolat: sosincs egyedül. Figyelik.

Tom reggel dolgozni ment, mint minden hétköznap, ő pedig ma is otthon maradt, mint fél éve lassan minden nap. Sebtében megette a reggelijét, összeszedte a szennyest, elindított egy mosást.
Teljesen hétköznapi tevékenységek, őt mégis zavarta valami.

Megszédült. Mostanában gyakran előfordult.
A tükörbe nézve nem ismerte fel önmagát. Sápadt volt, pedig naponta kétszer sétált a városban a ragyogó napsütéses tavaszban. A szemei alatti sötét karikák és püffedt szemhéjai jelezték hetek óta tartó álmatlan éjszakáit. A haja lófarokban, mint jó ideje mindig, mert így praktikusabb és kényelmesebb volt.
A pólóján foltok éktelenkedtek, bár nincs két órája, hogy felvette, melegítője kitérdepesedett.

Mi lett belőle? Hova tűnt az a magabiztos, magára adó nő, aki volt korábban? Hogy nézhet így ki? Hogy hagyhatta így el magát?
A reggeli – koffeinmentes – kávéja szinte semmit nem használt. Hetek óta szorongott, és ennek már testi jelei is voltak. Hasa kellemetlenül nehéz volt, és puffadt.
A fürdőszobába ment és újra elhatalmasodott rajta az a frusztráló gondolat: nincs egyedül. Szinte látta maga előtt, ahogy a két szempár rámered. Tuti begolyózott.

Tom azt fogja hinni, hogy elment az esze. Ismét szédült. Megmosta remegő kezeit és fáradt, kimerült testét a nappaliba vonszolta. Leült a kanapéra, kényelmesen elhelyezkedett és bekapcsolta a tévét. A kedvenc sorozata ment. Bámulta a képernyőt, de valahogy nem olyanok voltak a szereplők, a díszlet, a hangok, minden annyira irreálisan más volt. Mit keres a főhősnő, Suzanne a konyhájában? És Antonio miért jön ki a mosdóból és foglal helyet vele szemben a fotelban?

Hangos koppanás. Túl hangos. Mostanában minden zajt úgy érzékelt, mintha ágyúdörrenés lenne. Leesett mellőle a távirányító. Mi a fene? Ő most elaludt? Álmodott? De hisz nyitva volt a szeme! Hallotta az utca hangjait, hogy a postás bedobta az ajtóra szerelt ládába a levelet, és…

Úristen! Már hallucinál. Valami nagyon nincs rendben. A következő három órában összeszedi magát egy kicsit, gondolta. Most lesz egy kis ideje. A konyhába ment. Főznie kell, Tom éhes lesz munka után, és neki is muszáj ennie. Egyszerű ebéd. Sült csirkemell, krumplipüré, francia saláta. Neki borsó és kukorica nélkül, mert a borsó és a kukorica puffaszt. Issstenem, pedig hogy imádta őket! Remegett a kés a kezében, miközben a húst szelte. Olyan erősen kellett koncentrálnia erre az egyszerű folyamatra is, hogy megfájdult bele a feje.

És akkor hangot hallott. Eltűntek a figyelő szemek, erre jöttek a hangok. Állandóan ez van, már nem bírja. A végletekig kimerült. És megint.
Összeugrott a gyomra. Nem bírja tovább. Csak ez a pár óra nyugta had legyen!

Csipogott a mosógép – túl hangos, szaladt, hogy kikapcsolja. Betette a húst a sütőbe, utána kiteregetett, majd a tegnapi mosás friss textiljeit vasalta. Végzett. Az ebéd is elkészült. Leült enni, de megint a hangok, majd a figyelő szemek. Sosincs egyedül. Szájához emelte villáját és közben folyamatosan érezte, hogy figyelik. Nem bírja tovább a négy fal között, nincs maradása. Szélsebesen befalta ebédjét, amit nem volt ideje kiélvezni – ma sem.

Kilépett az erkélyre és jobbra-balra ringatózva figyelte a várost. Nem is olyan régen még ő is pont így volt részese ennek az aktív vérkeringésnek, mint ott a túloldalon az a nő a magassarkújában, s bézs kosztümjében. És most ez lett belőle. Egy lerobbant, üldözési mániás, hallucináló roncs.

Mikor Tom hazaért, ő a szőnyegen térdelt szürke melegítőjében – hát ettől nyúlott ki az anyag rendszeresen – s egy könnycsepp gördült le az arcán, mely a rózsaszín, virágokkal tarkított kis szőnyegen landolt. Majd felszárad, de egyelőre még nem itta be teljesen az anyag és nyoma jól látható volt.
Tom odalépett hozzá, mondott valamit, de nem hallotta, a csókot érezte csupán homlokán. Férje a konyhába ment és megmelegítette magának az ételt. Csilingelt a mikró és ő összerezzent. Megint.

Itt az idő, mennie kell. El kell innen mennie, futnia, rohannia, olyan messze, amilyen messze csak tud.

– Tom, egy kicsit el kell mennem. Most … el…. el kell mennem! Ne haragudj! – azzal felkapta a táskáját, a slusszkulcsát és már ott sem volt.
Tudta, hol lel megnyugvásra.

Kihajtott a városból, a nap már lemenőben volt, a visszapillantó arcába tükrözte színeit. Mindjárt odaér, csak pár perc. Lelassított, mikor az autós falatozó épületét meglátta. A büfé parkolója mögötti kis út vezetett a hegy lábánál elterülő lankás részhez, ahonnan csodálatos panoráma tárult az arra tévedők szeme elé.

Leállította a motort, levette a világítást és kiült a szellőtől lágyan lengedező réti fűbe. Ott volt előtte az egész város, minden fényével, épületével és parkjával együtt. Mindig lenyűgözte a látvány.
Csak ült a fűben és nézte naplementében fürdő otthonát. Eltűntek a hangok, a figyelő szemek.
Hónapok óta először szabadnak és boldognak érezte magát. És ekkor elszabadultak könnyei.

Hogy lehet ilyen önző, áruló, hogy érezheti boldognak magát most? Hosszú percekig zokogott így magányosan, míg rá nem sötétedett, majd letaglózta a felismerés: hiányolta a hangokat és a figyelő szemeket.
Önkéntelenül is ebbe az irányba terelődtek gondolatai, képtelen volt tőlük szabadulni, de igazán talán nem is akart.
Haza kell mennie. Mélyen beszívta a kora esti nedves levegő nehéz illatát, lesöpörte nadrágjáról a száraz fűszálakat, vetett még egy utolsó pillantást az alant elterülő aprócska aranypöttyökre és beszállt az autóba.

A lakásban kellemes csokoládé és öblítőszer illat keveréke fogadta. Letette táskáját a komódra és a nappali ajtajához lépett. Tom a kanapén ült térdeit felhúzva, talpát a dohányzóasztalnak támasztva, s nagy átéléssel hablatyolt valamit a combjaira irányítva tekintetét. A combjaira, melyekre hat hónapos kislányuk háta simult, kis kezei fel-alá jártak jelezvén apjának, hogy ő bizony nagyon kedvét leli ebben a társalgásban. Csak nézte őket, nem tudott betelni a látvánnyal, majd Tom észrevette és rámosolygott.

– Nézd, megjött a Mami! Képzeld Mami, csináltunk neked mikrós sütit, nutellával, ahogy szereted. Nemrég készült el, talán még meleg is. Anna segített apának, igaz? – mondta, az utolsó mondatnál le nem véve szemeit az ölében ülő csöppségről.
A pulthoz lépett, kivett a fiókból egy kiskanalat és a bögrével a kezében leült férje mellé. Figyelte Tomot, ahogy a picihez gagyog. Szeme alatt a sötét karikák szinte világítottak, pólója foltos volt, a vállánál valami nyálas trutyi nyoma. Anna biztos megint bukott. Hasfájós volt szinte a kezdetek óta, és épp ezért az éjszakáik is nyugtalanok voltak. Eddig nem is gondolt bele, milyen fáradt lehet az oldalán ülő férje is.

– Jól vagy, Szívem? – kérdezte a férfi olyan lágy és megértő hangon, ahogy csak azok tudnak kérdezni, akik igazán szeretnek.
– Délelőtt szoptatás közben, Suzanne a Szerelmes szívekből a konyhánkban itta a Martinijét. – válaszolta, majd egy kanál csokoládés süteményt tett a szájába.
– Oh, értem. Nos, amíg nem a mi borunkat issza, felőlem annyit vendégeskedik nálunk, amennyit csak akar. – felelte a férfi egy kacsintás kíséretében, majd bekapta az elé tartott kanalat a nagy adag nutellás piskótával.

Este volt, a város zajai már elcsendesedtek odakinn. Az anya és az apa csak ültek ott a kanapén, mikrós sütit kanalazva és élvezték az együtt töltött idő meghitt pillanatait. Minden egyes mondatukat, minden egyes mozdulatukat hallgatózó fülek és figyelő szemek követték.

És ekkor mindkettejükben tudatosult, hogy bármi is történjen, bármit is hozzon a holnap, soha többé nem lesznek már egyedül.

Németh Vivien

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.