Várakozás

Mindent eldönt, milyen betűvel kezdődik az ember neve, gondolta V. akkor is, amikor megérkezett, és végignézett a többieken, akkor is, amikor már megéhezett, és elővette a szendvicsét, és most is, hogy már alig voltak vele páran a folyosón.


Ez volt az egyetlen gondolat, amely kiütötte a fejéből a másikat, azt, amelyik már jó ideje az elméjébe költözött. Gondolt ez utóbbira otthon az ágyban, amikor aludnia kellett volna, gondolt rá az asztalnál, mikor ennie kellett volna, és gondolt rá gyakorlás közben is. És amikor megtudta, hogy behívták a második felvételi fordulóra, rögtön ez jutott eszébe, és bűntudata támadt: el kellett volna mondania, hogy korábban el volt törve a csuklója.
Ott állt a színpadon, szemben a jegyzetlapokból kinőtt tanártorzókkal, és már akkor is az járt a fejében, hogy el kellene mondania nekik, hogy el volt törve a csuklója. De akkor még nem vette birtokba a gondolatot ez a szánalmas múlt idő.
Mielőtt először ide jött, azt hitte, hogy nagyon elegánsnak látja majd az épületet, de később semmire sem emlékezett belőle, és most, hogy visszatért, fel se ismerte a folyosót.
Már nem lehetett elmondani. Már mentegetőzésnek hangzana, hiszen most itt van a jók között. Ezek a jók?
Végignézett azokon, akik vele együtt várakoztak. Fehér ingujjak voltak ott meg virágos szoknyák, olyanok, amelyeket csak az tett elegánssá, hogy hová viselték őket (Dalma minden nap ilyet hord), női cipőkből félig kimenekült lábak, idősebb generációtól örökölhetett nyakkendők és ugyanolyan, fekete hegedűtokok. Ezeket látta. Mindegyik hegedű elrejtőzött, mind ugyanolyan fekete tokban…
Kit vesznek fel?
Akár sétálhatott volna egy kicsit, ha már itt van a Zeneakadémián, de most már nem fog. Az első felvételi fordulónál se sétált. És nem mondta el, hogy előzőleg el volt törve a csuklója. El kellett volna mondania, hogy el volt törve egyszer a csuklója.
Mire felocsúdott, már csak hárman alkották a várakozókat: egy lány ült, egy fiú állt, ő pedig tőlük némileg távolabb, szintén talpon volt. Épp felvételizett bent valaki a teremben, de a zene nem szűrődött ki, és ez idegesítette V.-t. Elnyelte az embereket a terem, rájuk zárult az ajtó; aki fülelt, nehézkesen hallott valamit, és V. számára ijesztő volt, hogy a zajok nem jönnek maguktól. Mintha ki kellene fejni őket a csendből. Őt se fogja senki hallani. Ő lesz az utolsó, mert V. a neve.
Hamarosan kilépett közéjük egy lány, és szólították helyette ezt a másikat, aki itt ült. Bement, ők pedig ketten maradtak a fiúval, aki korábban görcsösen igyekezett beszédbe elegyedni minden egyes várakozóval. Ő arrébb sétált a többiektől, mielőtt próbálkozott volna nála, és nem is tért vissza közéjük.
Ha felvennék, ők lennének a csoporttársai?
A lány hamar végzett, és a fiú is eltűnt a folyosóról, behívták a terembe. V. ritmust dobolt az ablakpárkányon, és azon tűnődött, mi lehet a fiú választott produkciója. Végül nem csak ő jött ki a szobából, hanem az egyik tanár is: dühösen sietett ki a teremből, és elhaladtában így szólt V.-hez:
– Egy kis türelmet kérünk.
A fiú mögötte sétált, lóbálta a hegedűtokját, benne bújt a hangszer, amit V. sose látott, de azt gondolta, biztos ugyanolyan, mint az övé (kit vesznek fel?), majd a fiúval elköszöntek egymástól. Nem kívánt V.-nek sok szerencsét.
Most már nem megy el WC-re. Ha ide járna, vajon mikor lenne ideje végignézni a folyosókon? Meg akarta nézni az épületet. Ha nem veszik fel, nem fog visszajönni.
A tanár most újra felé viharzott, kezében felmosórongy rángatózott, ritmust lengett a férfi göndör fekete hajával. Megint elhaladt mellette:
– Elnézést, várjon egy kicsit – majd az ajtón belépve így beszélt a terem belsejének: – A takarítónőt nem találtam meg.
Az ajtó becsukódott, V. eddig nem vette észre, milyen visszhangos a folyosó. Ha A-val kezdődne a neve, már otthon lenne.
Egyszer csak megjelent egy szürke ruhás, szürke hajú, alapvetően szürke férfi, majd megpillantotta őt, és meglepetten megtorpant.
– Már csak maga van? – nevetgélt zavartan, és V. nem értette, hogy ez miért vicces, miközben a férfi tovább is indult.
– Igen.
– Történt egy kis baleset.
– Mi történt? – kérdezte, de a férfi ekkorra már csak egy távolodó hát volt.
Őt úgy nyelte el a terem, hogy nem is jött ki többé. Vajon mennyi idő feltörölni valamit, ami kiömlött? Miért kell hozzá ennyi ember? Idegesek lesznek, mire végre bemehet?
Leült. A szék még meleg volt a lány után. Felállt. Leült. Felállt. Most mi lesz? Most mi van? Már várják? Kopognia kellene? El kellett volna mondania, hogy el volt törve a csuklója. Most már nem lehet. Most már be kell menni, és zenélni kell, mert ezek idegesek. Úgy már nem lehet elmondani, ha eleve dühösen néznek majd rá. Dühösek, mert V. a neve, és az utolsó.
Kijött a lobogó göndör hajú tanár, kezében a ronggyal – miért gyártanak ilyen élénkvörös felmosórongyot? – és még hátrakiabált maga mögé.
– Nyissátok ki az ablakot – felé pedig így szólt: – Kiszellőztetünk, és aztán.
De nem jött vissza negyed óráig, és amikor végre mégis, még mindig nem szólították V.-t. Ő pedig ott állt a folyosón, bentről, a nyitott ajtón túlról, valami beszélgetés szűrődött ki. Ha nem veszik fel, mikor fogja megnézni az épületet? El kellett volna mondania, hogy el volt törve a csuklója. Ha végül nem jut be, mindig azon fog rágódni, miért nem szólt, hogy korábban el volt törve a csuklója. Ezt nem szabad megengedni. Nem szabad megengedni, hogy ne jusson be, és örökké ezen rágódjon.
Felkapta a fölről a hegedűtokját, ezzel vett lendületet, és hirtelen már a főbejáraton viharzott ki, az épületben se nézett körbe.

Bakó Judit

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük