Villa-mos-oly

A késő őszi napsütés még a nyarat idézte.

A nyarat és a pillanatot, mikor először látta meg a titokzatos sárga villamost. Képről már ismerte korábbról is, tudta, hogy zajos jószág, nem árt vigyázni vele.

A „tricikli”, így nevezte három jóbarátját, folyamatosan a járműről beszélt. Arról, hogy milyen gyorsan tud száguldani, mennyire veszélyes, milyen nehéz, mennyire tehetetlen, és hogy voltaképpen csodálatos.

Tényleg nagyon szerették ezt a rémséget. Még csak néhány hónapja tanultak róla, de több kilométer távolságból felismerték, ha közeledett. A városban sétálva felfigyeltek arra, hogy számozásától függően eltérően zenél ha fékez, ha indul, vagy ha csak suhan végig a síneken.

Annát hidegen hagyta a főváros büszkesége. Szerette, hogy praktikus, hogy egyszerű használni, és hogy mindenhol ott van. Mintha nem is menne olyan gyorsan, mégis egy-kettőre oda tudott vele érni a Dunához, ha éppen egy sóhajtásnyi természetre vágyott, és egy kis csendre, ami annyira hiányzott neki.

A fiúk technikai oldalról közelítették. Heti két fizikaórájuk szólt a csodáról, annak áramszedőiről és alkatrészeiről – egyszerűen nem tudtak betelni vele.

Sokat faggatták az öreg portást, aki fiatalon a 48-as vonalán járt, nemcsak kívülről, hanem belülről is jól ismerve azt.

Egyik nap elmesélte nekik, hogyan ismerte meg drága feleségét.

– Bizony srácok, a visszapillantó tükörben néztem, amint az utasok a Pilóta téren már kicsit türelmetlenül téblábolva várták, hogy felszállhassanak. Kicsit szemerkélt az eső, néhányan esernyő nélkül lesték, amint megérkezünk Mancival, mert így hívtuk a sárga asszonyságot.

Kedd délután volt, ki-ki éppen hazafelé indult, és egyre többen lettek a megállóban, a zöldre váltó lámpa irányából érkező gyalogosokkal.

Csendben figyeltem őket ,és ahogy kinyitottam a legelső ajtót, termetes fiatalember érkezett nagy sebességgel, az út túloldaláról. Félrelökött mindenkit.
Egy idős bácsi elejtve a botját megkapaszkodott a vele lévő kedves mosolyú, pöttyös ruhás lány karjában.

A villamos népe zúgolódni kezdett: azonnali igazságot követelt. Sietve akarták folytatni útjukat, de ha lehet az agresszor nélkül. A lány pedig roppant eleganciával felvezette az öreget, megállt a száguldozó előtt és csak ennyit mondott:

„Uram, lenne olyan kedves és átadná a helyét?! A nagyapám lába már nagyon fáradt, jót tenne, ha pihentethetné egy kicsit.” Nem hangzott el abrakadabra, csak egy halk kérés és egy kedves félmosoly, de abból az ellenállhatatlan fajtából… A srác pedig felpattant és örült, hogy jót tehet.

Ahogy ment hátrafelé, a korábban zúgolódók egyszerre büszkén mérték végig, azonnal elfelejtették, „minden korábbi bűnét”.

Az ifjú hölgy pedig – magában tovább mosolyogva – segítette le a következő állomásnál az öregurat…

Pista bácsi ábrándos tekintettel elhallgatott, a fiatalok tekintete pedig egyszerre pihent meg a kopott asztal sarkán álló elsárgult fotón…

Besenyi Judit

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.