Wohlfahrt-Süle Boglárka

Égőcsere

Elég sok minden szivárgott át a hetvenes évekből a kilencvenesekbe, igaz kis változtatásokkal.
A konyhakredenc modernnek gondolt babazöld – fehérre lett mázolva, a húsdarálót és a szitát belepte a rozsda, a töltött káposztának szentelt edényről lepattogott a zománc és a szőnyeg betonkeménységűre és felismerhetetlen mintázatúra lett taposva.
Az egykoron divatos neon-égő anyám szobájában – ami régen konyhaként, most pedig mellékállásban nappaliként szolgált – azonban hetykén tartotta magát. Olyan Szőczies büszkeséggel.
Cserére, vagy konfliktusokra régebbről nem emlékszem, amivel nem azt állítom, hogy nem is voltak.
Történhetett mikor egyedül kolbászoltam az egykori orosz laktanya gazzal benőtt épületei között, alkalmas helyet keresve, hogy dohányozhassak.
Vagy a kollégiumban ültem egy csütörtök délután és számolgattam a szoba sarkait semmittevésre kárhoztatva, mert a zsebpénzem már kedden elfogyott.
Talán a mama mesélte is később egy tejeskávé fölött, koszos zsebkendőt markolászva, óvatosan, bizalmasan suttogva, hogy “anyád nagyon felidegesedett, majdnem megőrült…nem értem miért nem irat fel nyugtatót az órvóssal, én szedtem mindent miután elmaradt a bajom”.

Az orvos szóban mindig erősen megnyomta az o-kat, külön rangjelzésként.

Tehát nagyon is lehetséges, hogy ez ugyanúgy meg is történt, mint ahogy most felvázoltam, de az efféle absztrakt élménybeszámolók sosem hagytak mély nyomot bennem, csak a dolgok, amiket magam éltem meg.
Mint a tényleges égőcsere napján.

Szombat volt, ami azzal indult , hogy vásárolni küldtek öreganyám sok számmal nagyobb biciklijével. Így volt ez amúgy minden szombaton, miután apánk úgy döntött, jobb dolgunk lesz nélküle és konyakgőzbe burkolva kitessékelt minket a lakásból.
Dolgom végeztével a temető melletti földúton még befaltam a titok-csokim erősítésként és elszívtam rá egy időre az utolsó cigarettámat . Mindent összevetve jól indult a hétvége.

Hazaérve már a konyhaajtóban arcon csapott a vészjósló hangulat. Anyámnak meg volt az a tulajdonsága, hogy a levegőt hűteni tudta, a hangot pedig megállítani.
Nem is nagyon lehetett semmit hallani az ebéd magányos rotyogásán kívül. Még a mama sem bömböltette a tévét, csak decensen duruzsolt a Nótacsokor a háttérben.

Anyám idegesen zizegett egyik szobából a másikba. Eltartott egy kis időbe, míg végre megértettem a problémát. Az égő. Kiégett AZ égő. És nem tudta kicserélni.
Hatalmas kő esett le a szívemről, nem a naplómat olvasta el, vagy a cigarettás dobozt találta meg a lejárt könyvtári könyveim között.
Vígan mentem a konyhába és szétcsavaroztam a kotyogóst megtölteni Omniával, hogy mire lefő a kávé pont haza is érjek a Pistivel, a villanyszerelővel.

Srégen szemben lakott velünk. Ha eléggé belenyomtam az arcom az ablakkeretbe és hunyorítottam is hozzá, láthattam a tornácukra kiláncolt kutyát a szobámból.
Ha az ember nem tévesztette el a vékony, olcsó borból szőtt fonalat, ami a józanság végét és a részegség kezdetét hivatott nála szétválasztani, akkor azért számíthatott a segítségére.
Anyámat meg különösen kedvelte, mert szép volt és hideg, nem úgy mint a falubeli nők nagy része, akik már az esküvői képeiken is be kellett húzzák a hasukat és mindenféle fejfordulatokkal trükköztek a felvételeknél, hogy ne látszódjon annyira az álluk alatt üldögélő hájréteg.

Öreganyám áldotta a jó eszem, hogy ilyen gyorsan a kezembe venném a cselekvés fonalát, megmentve ezzel a nap további részét, de hirtelen valami megtört. Elszakadt.

Anyám elvesztette az önuralmát. Még nem reggelizett, fájt a válla, amit apám még évekkel azelőtt részegen rántott ki a helyéből, kialvatlan volt, nyomta az esedékes kollégiumi fizetés, öt – hat kávé lüktetett benne én pedig gyerekes naivságommal majdnem megoldottam volna a problémát, amire csak a katarzis miatt volt szüksége.

Az amúgy is mély hangja oktávokat ugrott lejjebb, egyre mélyebben és egyre erősebben mantrázott.

“A jjó bbhüdös k..HÚRVA istenit,miért úútálsz te engem, te ősz szakállú, te hogy ro-hoho-hagyjál meg, a büüüüdös kurva életbe”.
Sóhaj, morgás, mantra váltogatták egymást és a hangokból ítélve saját magát ütötte. Csontos kezével szép arcát, gyér haját tépte. Nem mertem bemenni a viharba, nem mertem lefogni a kezét, nem mertem megcsókolni.
Évek, évtizedek, évszázadok női nyomorához, pálinkaszagú férjekhez, véget nem érő paprikás krumpli főzésekhez, disznótoros vérszaghoz, elesett katonákhoz, gyermekek sírva szüléséhez, adóssághegyekhez, hidegrázást okozó pofonokhoz, ARO-s tejhez, pvc-terítőkhöz, a vidék fullasztó mocsarához én kevés vagyok.

A vihar csendes nyüszörgésbe nyugodott le, mikor Morzsit a lábammal odébb tessékelve kipréseltem magam az ajtón, hogy a Pistihez siessek.

A felesége fogadott a kapuban. Míg a problémát ecseteltem, mereven a bajszán tartottam a szemem. Még soha senkinél nem láttam ilyen erős, fekete szálakat.
Jóságosan bólintott és addig ordibált befelé, míg kissé álomittasan, a sapkáját hetykén a fejébe csapva megjelent a Pisti és cigarettára gyújtott.
Láttam rajta, örül neki, hogy hozzánk jöhet.

Az égőt három perc alatt kicserélte. A kávéját öt percig kortyolta, mellé megivott két felest a nagybátyám pálinkájából és zsinórban gyújtotta meg az ukrán csempész cigiket.

Miután elment, különös béke szállta meg a vályogot. Kinyitogattam az ablakokat és felmostam a padlót, hogy kimenjen a fojtogató lábszag.

Öreganyám hangosított a tévén és már nem suttogva beszélt a macskákkal.

Anyám ült a kanapén, a csekkeket rendezgette, szelíden mosolygott maga elé. Kisimult, megszépült. Röviden megint önmaga volt.

Kint lassan beborult és eső illatát hozta a szél.

Öcsém hazaindult a haverjaitól.