Csongor Andrea

HOMLOK és HOMLOKZAT

Anya hozta haza az óvodából, ezen a délutánon felültette minden piros színű autó motorháztetejére, majd levette a cipőjét, és végigtapicskolt a pocsolyákon. Nevetve tocsolyának nevezte őket, és a tevékenységet tocsolyázásnak. Myra csak a hátsó, girbegurba kis utcácskából nyíló bejárat felől volt hajlandó bemenni a házukba, együtt mindig itt közlekedtek.

A homlokzat ezen az oldalon szürkéskék és világoskék színekben váltakozott szabályos minta szerint. Az emeleti dolgozó félkör alakban boltosodott ki, a belső teret az utca felé megnyújtva, a manzárdban elbájolóan kedves kis fülke helyezkedett el, élére fordítva, szintén kiugrott a házfal síkjából. Ez Myra saját szobácskája volt. Az architektúra régmúlt idők hangulatát idézte, olyan korokból hozott emlékeket, amelyben már se anyja, se nagyanyja nem élt, a kislány mégis érzékelte. A finoman cizellált áthajlások dinamikussá tették a homlokzatot, az utcácska csendjébe, és a környező játékos házak közé besimult a kazettás ajtóval áttört fal.

Anya enni adott neki a konyhában, Myra evés közben anyja új szerzeményét, egy furcsa szobrot figyelt az ablakpárkányon. Férfifejet ábrázolt, akinek feje mindkét oldalához más arc tartozott, az egyik oldalon oldottan mosolygott, míg a másikon szomorú volt és magányos. Myra odament hozzá, nézegette, a férfi vonásai egyformák voltak, de ezekre a vonásokra más-más arckifejezést gyúrt a belülről kitüremkedő öröm és a félelem. Myra még gödröcskés keze, ragacsos kis ujjai végigsiklottak a szobor hűs, sima felszínén, és tudta, hogy ez nem Anya munkája. A vonalak nagyon letisztultak voltak.

– Érdekes, egy fejen két arc – mondta Anya értőn, és figyelte a lányát. Üvegszilánkokat söpört fel a fekete-fehér kockás járólapról, cselekvésnyomokat az előző estéről, melyekhez most nem volt közük.

– És hátat fordítanak egymásnak! Nem is tudja az egyik, milyen képet vág a másik – Myra észrevétele valójában kérdés volt, de Anya hiába akarta megnyugtatni, nem találta a jó választ. Már régóta nem találta.

– Hogy fordítanának hátat? Hisz csak arcuk van – tehetetlenül, de együtt nevettek.

– A szomorú arcú magányosnak látszik – kérdezte Myra ismét kijelentő módban.

– Magányos, hát az biztos, hogy nem. Ha akarna, se tudna. – Anya eltűnődött.

Myra átsétált a házon zegzugos szobácskája felé. A főútra nyíló nappali hatalmas üvegablakai előtt az organza függönyöket dagasztotta a beáramló levegő. A nappali a forgalmas főútra nyílt, erre is nézett egy nyitott oromfalú homlokzat, nagyvonalú, modern formákkal, betonnal, üveggel. Kényelmes bőrfotelok álltak a magában mintás fehér szőnyegen, és anyja munkái lógtak a falon, nagyon színesek, és a néhány fekete-fehér. Az anyja minden dimenzióban láttatta magát, a szoba légterének nagy részét elfoglalta egy óriási, bábjából épp félig kikászálódó pillangó. Anya installációnak nevezte, ami Myra szerint azt jelentette, hogy túl hamar ítélték repülésre, érezte benne a rokonlelket.

Ahogy áthaladt a hallon, a fehér falakat csíkos tapéta, és bordűr váltotta föl, antik órák, és csíkos drapériába bújtatott kecses székek, hajlított lábú heverő állt illedelmesen, végigcsúszott a parkettán, hogy saját korát belophassa a régies enteriőrbe. Szobájában virágos mosdótál fogadta, beleállítva egy keskenyített nyakú porcelán kancsó, használaton kívüli, szükségtelen tárgyak, mint valami díszlet részei. Rövid szoknyácskát szeretett viselni, ami épp lelógatott kezéig ért, így kényelmesen tudta fogni a ruha alját. Szerette befelé fordított tenyerével érinteni az anyagot, nem kellett markolnia, csak hozzáérnie, súrlódott bőrén a szegély.

Az ablakmélyedésbe húzódott, ez volt a délután következő állomása. Kockás füzetet vett elő, tele színes mintákkal, és hozzáfogott a mai munkájához. Nem volt félbehagyott darabja, és nem hagyott egy oldalt sem üresen. A ceruzákat színsorrendben maga elé rakta, és amelyiket már használta, azt a sor végére rakta újra és újra. Minden ceruza szigorú sorrendben került a kezébe, és egy sem maradhatott ki. Így nem kellett se tülekedniük, se szomorkodniuk. Rajzolás közben végigsimított szög egyenes, fényes haján, és egyenletesre vágott hajvégein. „Szállingósra” volt szárítva, ahogy Anya mondta, mint a kis antennák, álltak föl a fedőhajak. Anya haját asszimetrikusra vágta a fodrász.

Este Myra vigyázzfekvésben feküdt, próbált egész éjszaka moccanatlanul maradni, hogy a takaró pontosan úgy maradjon, ahogy Anya eligazította. Feküdt, egész éjjel kezében szorítva új bundacipőjét, amit Anya hozott neki, mert Anya valahogy úgy tudta kimondani a bundacipő szót, hogy ő rögtön szeretett volna egyet. Tavasz volt, a bundacipő három évszakot várhatott még, de Anya tele volt tervekkel. Anyának édes, erős parfümillata volt, harisnyáit, ha már viseltesek voltak, először levágva lábfej nélkül vette fel, később még jobban megkurtítva hajguminak használta őket. Kötött Myra-nak egy pulóvert, amit a nyakánál kezdett el, de miután elmúlt a lendület, a nyak alatt hirtelen elvarrta, és odaadta a boldog kislánynak. A Nyak is Anya illatát, keze munkáját viselte, így Myra ha csak tehette, belebújt.

Azután eljött a másik este – mindig eljött -, amikor ott találta a lehorgasztott vállú, zsibbadt asszonyt a konyhában, ajkai között a tejcsíkkal, amit nem nyelt le. Nem volt rá ereje. Szó nélkül lecsúszott a fal mentén, és felhúzott térdekkel csak ült ott szótlanul.

Mit nézel? – mondta színtelen hangon, arca, mint a gubóban lévő lárván a hártya. Myra tudta, hogy Anya ebben a pózban szeret szomorkodni, és kész. Délután Anya húga jött érte, az óvónő szeme együtt érzőn fordult a kislányra, miután meghallgatta a fiatal nő hadaró suttogását.
Anya elintézte a dolgait, és akkor érkezett, mikor Myra már a kádban volt, azt sem lehetett tudni, hogy melyik bejáratot használta. Kettesben maradtak, Anya bágyadtan mosolygott. Vacsora után, mint ilyenkor mindig, elővette a zseblámpáját, és elkezdte körjáratát a lakásban. Mint egy automata robotgép, lekapcsolta a csillárt, majd fel a zseblámpát, azután le a zseblámpát, és vissza a csillárt, majd a következő szobában elölről az egészet. Myranak csak annyit mondott:

– Vannak ám még kísértetek!

Myra tudta, hogy kell lennie valami szabálynak. Talán két Anya létezik, először erre gyanakodott, de Anya Húga nyilvánvalóan egynek látta Anyát, és Anya emlékezett minden közös élményükre. Myra egyre gyakrabban ült le törökülésben a hall közepén, jobbra tőle a forgalmas főútra néző nagyvonalúan levegős nappali, balra a kazettás faajtó, ami a szűk sikátorra nyílt. Egy ház, két homlokzattal. Ő középen.

Myra látta egyik délután, hogy Anya pipacsos felsője hogyan változik át fehér, sokgombos, magasan záródó blúzzá, rövid piros bőrszoknyája bokáig érő galambszürke harangszoknyává, ahogy fejét fölvetve átsétál az összekötő hallon, és törpetűsarkúja hogyan festődik át magas szárú, gombos cipővé. A hall végében, a fésülködőasztal tetején tartotta vicces szerszámát, a cipőgombolót. Mire odahajolt érte, féloldalas haja ősz csíkokban, zsírosan hullott arcába.

Anya szereti őt, és Anyából csak egy van. Ezek tények. Tehát csakis azon múlhat minden, hogy Anya este melyik homlokzat felől érkezik. Ha ebben biztos lesz, minden kiszámíthatóvá válik.

Ült a hall közepén, és figyelt.