A tűzhely melege

Kárpáti Jonatán

A tűzhely melege

 

Van egy kép az irodámban a falon, fekete-fehér fotó, egy régi parasztház konyhájáról. A sparhelt résnyire nyitott ajtaján tűz csap ki, az egészen csak ez a rész színes, az élő, vörös lángnyelvek. Sokan megnézik a fotót, próbálják kitalálni: mit keres a kép itt, a minimál bútorokkal berendezett helyiségben, egy jó nevű építész irodájában. Nem értik, miért őrzöm ezt a képet. Én látok csak a kép mögé, én olvasom a feliratot a fotó hátoldalán, én betűzöm gondolatban a férjem kusza írását: „Őrizd a családi tűzhely melegét! Szeretettel első házassági évfordulónk után egy héttel, az én hercegnőmnek: Péter”. A „hercegnőm” szó kiemelve rózsaszín filccel (tudnám honnan szerezte??), az üresen maradt részek pedig telerajzolva (szigorúan rózsaszín!) szivecskékkel. Dátum is van a bal alsó sarokban, egy huszonvalahány évvel ezelőtti napot jelöl.

Mikor odaadta nekem, semmit nem szólt, csak nézett rám, pontosan tudta, hogy értem ez üzenetet, értem én, mit akar újra elmondani, miért idézi szó szerint az anyósa esküvői jókívánságát a kép hátoldalán, a kérést, amit anyám annyira fontosnak tartott, hogy belehímezte a stafírungba kapott tíz darab konyharuha mindegyikébe, ráírta a képeslapra, sőt, felolvasta az egész násznép előtt, könnyeivel küszködve. Igazán megható jelenetnek lehettek tanúi, láthatták és hallhatták, hogy fel vagyok készítve a női lét legnagyobb kihívására, egyetlen mondatba sűrítve magammal vihetem anyám ars poeticáját: „Őrizd a családi tűzhely melegét!” Apám a fő asztalnál ült és hangosan röhögött, tényleg nem csak a rengeteg, férfiasan elfogyasztott pálinka miatt, nem, neki valóban jó kedve támadt attól a gondolattól, hogy végre révbe érek, férjem lesz, rendes háziasszony válik a lázadó kislányból, aki főz, mosogat és gyermeket nevel. Komolyan hitt abban, hogy a sikeres házasság mintegy recept szerint megkapható, a boldogság titka csupán az, hogy a felek minden hagyományos elvárásnak megfeleljenek.

Péterrel a modellező-szakkörben találkoztunk először. Éppen a japánpapírt ragasztottam a repülő szárnyára, mikor megállt mellettem. Vártam a szokásos kérdést: „Hát te mit keresel itt lány létedre? Nem varrnod vagy főznöd kellene?” Helyette csak nézett, figyelte, hogy illesztem a papírt a balsafa bordákra, hümmögött valamit magában („Aha, ezt így kell!”), majd visszafordult a munkapadjához. Jól esett, hogy egyenrangúnak tart, egyáltalán nem zavarta, hogy fiú létére tőlem tanuljon. Később sokat nevettünk azon, hogy bennünket valójában a Technokol Rapid és a vászonfeszítő lakk hozott össze, kellett egyfajta bódultság ahhoz, hogy kialakuljon a vonzalom – sokáig fel sem merült, hogy bármi közünk lehet egymáshoz a repülőépítésen kívül.

A lánykérés is formabontó volt, a több éves együtt járás után meg sem lepődtem azon, hogy Péter olvas a gondolataim között. „ Mikor legyen az esküvő? Áprilisban vagy májusban?” Ennyit kérdezett csupán, az, hogy hozzámegyek-e egyáltalán, számára sem volt kérdés. Anyám ellenérvére, miszerint még főzni sem tudok rendesen, mosolygott, és ennyit válaszolt: „Nem is azért veszem el…” Anyám elpirult, azt hitte, érti, mire céloz, Péter magában mulatott ezen, mint ahogy apám zsörtölődéseit sem tudta soha komolyan venni.

Ha az első házasági évfordulónkra gondolok, a fotós játék az, ami azonnal eszembe jut. Péter előkereste a régi családi fotóit, egy konyakmeggyes dobozban tartotta ömlesztve, válogatás nélkül. Az én képeimet is kiszedegettük az albumjaimból, és egy nagy kupacban az asztalra tettük. Péter sorra húzott közülük, elém tette, s nekem mesélni kellett róluk.

Ülök a strandon, homoktortát készítek. Soha nem homokvárat, nem barlangot és hegyeket: homoktortát. Anya azt mondta, a lányok tortát sütnek. Emlékszem, a bugyim telement homokkal, mert jó volt beleülni a hűvös sárba a nyár közepén, anya ezért is rám szólt: a jó kislányok nem piszkítják össze a ruhájukat. Apa, aki kivételesen velünk volt, nevetett, lehajolt hozzám, és összeborzolta a hajamat. Majdnem féltem tőle, furcsa volt öltöny és nyakkendő nélkül, így, egy szál fecskében.

Beállított iskolai fénykép, utáltam ezt a hosszú ruhát, nem lehetett benne rendesen játszani, de a fotó kedvéért fel kellett vennem. Másodikos voltam. A könyvet fordítva tartottam a kezemben, zavarban lehettem, észre sem vettem, bezzeg apám rögtön meglátta, mikor otthon a borítékból elővette a fényképet. Nem baj, mondta, én így is szeretem az én hercegnőmet, de a tekintetében az volt: na tessék… csoda is lenne, ha valamit rendesen megcsinálnál.

Diplomaosztó utáni családi kép: anyám kényszeredetten mosolyog a kamerába, apám mérgesen néz, nem is leplezi csalódását, hogy az ő hercegnője nem óvónő, ápolónő vagy magyartanár lett, hanem építészmérnök.

Aztán ünnepi fotók következtek, ételtől roskadozó asztalokkal, anyámmal, ahogy lubickol a dicsőségben, hogy mindez az ő műve, és velem, aki többnyire komolyan nézek, az egyik képen pedig dagadó arccal fújom a 13 szál gyertyát a tortán, és csak én tudom, hogy mennyit bőgtem, mire az a torta elkészült. Apám nem engedett, nekem, az ünnepeltnek kellett kisütni a lapokat, kikeverni a krémet, felverni a tejszínt… „Így tanulja meg, most lehet, hogy nincs kedve, de majd megköszöni egyszer nekünk!” Ezzel győzködte anyámat, aki sóhajtott, és elém kötötte a kisebbik kötényt.

– Nem akarok több képet – súgtam. – Most nem.

– Tudom – felelte Péter, miközben az én nagy kupac képemet is a konyakmeggyes dobozba tette, és lecsukta a dobozt. Aztán magához szorított, úgy mondta halkan, komolyan: – A képek a dobozban majd jól összekeverednek. Később, ha elég idő eltelik, megfakulnak, és végül minden a helyére kerül. Addig ki sem kell nyitnunk… Jó?

Most az irodában ülök egyedül, fejem fölött a falon a régi sparheltes kép, előttem az asztalon egy üres konyakmeggyes doboz és egy csomó kifakult fotó. Hosszasan válogatok, végül kiveszek egyet: Péter bal kezében egy repülőmodell, jobb kézzel a vállamat karolja át, és önfeledten nevet. Alkoholos filcet veszek ki a fiókból, és mielőtt a képet egy borítékba csúsztatnám, néhány szót írok rá:

Köszönöm. Mindent köszönök!

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük