Álom-temetés

„Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk”
Vörösmarty Mihály

Keresztury Zsuzsánna

Álom-temetés

 

Várom a könyvkereskedőt, mindjárt itt lesz. A könyveim zsákokba tuszkolva várják sorsukat. Én jobb életet szántam nekik, nem ezt, hogy szinte kilóra eladom őket. Az áruk nem sokat segít a helyzetemen, de nincs más választásom. Meg kell válnom tőlük.

Egész életemben könyveket gyűjtöttem, bár ez meg sem fogalmazódott bennem, csak a vágy, hogy egyszer lesz egy szobám, tele könyvekkel. Színes álmaimban láttam magam, amint egy szépen hajlított, kényelmes hintaszékben, színes takaróval a térdemen, egyik szép, színes albumomat lapozgatom, szép, színes állólámpám meleg fényénél. Éreztem a könyvek kicsit fojtó illatát, a meleg fény megnyugtató ölelését.

Soha nem volt annyi helyem, hogy mindegyik könyvemet kipakoljam, így hol a padláson, hol a garázsban dugdostam el őket, remélve, hogy egyszer méltó helyükre kerülnek. Amikor kertes házba költöztem, úgy éreztem, az álmom karnyújtásnyira van tőlem, Aztán jött a válság. Ez mind a pénzügyi helyzetünkre, mind a házasságunkra vonatkozott. Valószínűleg a kettő szorosan összefüggött.

Elváltam a férjemtől. A vele álmodott boldog élet semmivé foszlott. Nagyon fájt. Fájt a sok, értelmetlen veszekedés. Fájt, hogy nagyon rövid idő alatt, olyanná lettem, amilyennek nem akartam látni magam. Vissza akartam kapni a régi énem.

Amikor becsaptam a meseszépnek álmodott házasságom és magam mögött az ajtót, először megkönnyebbültem. Fellélegeztem. Aztán jött az önmarcangolás.

– Mit mondott?

– Hogy mondta?

– Miért bánt így velem?

– Hogy jutottunk idáig? – tettem fel a kérdést százszor, és ezerszer

Éjszakákon át rágódtam, az önvád csapdájában vergődve.

Ez is elmúlt. Beletörődtem, és inkább új utat kerestem, ami előre visz. Már csak a szépre akartam emlékezni. Tavasszal ismerkedtünk meg. Elszorult a szívem, ha rám nevetett a lilaakác, vagy megéreztem a szépséges orgonák illatát.

A pénzügy nehézségek? Gyakorlatilag mindenemet elvesztettem. Valószínűleg két utazótáskával vágok neki a nagyvilágnak. Ennek estek áldozatul a könyveim is.

Már nem sírok. Tudomásul vettem, hogy így alakult az életem. A legféltettebb kincseimet azonban megtartom, és biztonságba helyezem anyámnál. Ezzel együtt a reményt is melléjük csomagolom, hogy egyszer ismét lesz otthonom, és egy szobám, tele könyvekkel.

Sírni apró dolgokon szoktam. Amikor a férjemtől költöztem, a kamrában megpillantottam egy semmitmondó cserép szilkét. A hasán lévő felirat büszkén hirdette, hogy valamikor beregi szilvalekvárt őrzött. Rajtam kívül senki nem tudja, hogy ezt én vettem apámnak, az utolsó karácsonyára. Élvezettel számolt be róla, amikor megjutalmazta magát egy-egy kiskanálnyival. Ez azonban senkit nem érdekel. Ha eltörik, nem számít. Apró bosszúság. Majd vesznek szebbet, díszesebbet. A pincében sorakoztak a soha nem használt nászajándékok. Olyan gyorsan véget ért a házasságunk, hogy kicsomagolni sem volt értelme őket. A szép, nagy edények abban reménykedtek, hogy örömteli családi ünnepeken helytállnak. Én is ezt szerettem volna. Az ajtóból még visszanéztem. Elfutotta a szemem a könny, amikor a bizonytalan eredetű foltokkal tarkított asztaltörlő búcsút intett. Az asztaltörlők a gyerekeim kinőtt, és újrahasznosított pólóiból kerültek ki. Használat közben mindig elábrándoztam egy pillanatra. Tudtam ki, mikor viselte, és felsejlettek a régi, szép emlékek. A sárga kis trikón Garfield nézett álmosan utánam. A fiamé volt, úgy öt éves korában. Valahányszor kézbe vettem, mindig láttam örömtől ragyogó, gyermeki szemét. Milyen boldogok voltunk! És mennyire nem tudtuk! Sokkal jobban fájt, mint amikor az ószeres elvitte a soha nem használt rátarti, arany cikornyás étkészletet, ami túl hivalkodó volt ahhoz, hogy hétköznapokon az asztalra kerüljön. Az ünnepek pedig soha nem érkeztek meg. Érettségi ajándékként kaptam, és túl a harmadik a házasságomon, soha nem volt egyetlen ünnep, ami megérdemelte volna ezt a pompát? Már nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem az volt az ünnep, amit én annak hittem. Nem a karácsony csillogó fénye maradt meg, hanem az a vanília illatú hét, amikor a gyerekeimmel minden este más-más süteményt sütöttünk nagy elszántsággal, és sok nevetéssel. Igen, a nevetés. Egyedül lehet szomorkodni, sírni, de nevetni csak valakivel lehet. Valakivel, akivel a bajokat is könnyebb átvészelni, mert nevetünk magunkon.

A férjemmel azonban nem nevettünk. Sem magunkon, sem másokon, sem semmin. Csak húztuk át magunkat az egyre keservesebb mindennapokon.

Valahol elveszett a karácsony is.

Csalódott voltam. Üresnek, kifosztottnak éreztem magam.

– Hogyan megyek ezek után tovább?

Ki fog választ adni?
Elszálltak a szép szavak, jóízű beszélgetések. Sajog a hiányuk. Félek, kicsúszik a lelkem alól a talaj.

A sarokban, dobozokba gyömöszölve gubbasztanak a hasznavehetetlen kacatok, amelyek semmit nem érnek, csak nekem mesélnek szép, szelíd szavakkal.

– Én vagyok a spicc-cipőd. Emlékszel, mennyire örültél? Igazi balerinának képzelted magad.

– Jó nem volt szép tőlem, hogy annyira feltörtem a lábad.

– De ugye szerettél?

– Igen, nagyon szerettelek, és még most is szép vagy. Kicsit szakadt, kicsit piszkos, de benned van a tánc boldog kábulata.

– Szegény, törött koronájú Neptun! Talán nem is a földön jártam a boldogságtól, amikor téged elnyertelek. Te is a táncot jelentetted.

De minek fecsegek! Oly rég volt. A bánat alól egy pillanatra kikandikált a tiszta, felhőtlen gyermeki öröm álomszerű boldogsága.

Nem kutakodok tovább. Ennyi. Ami fontos, ami számít, azokra ezek nélkül a tárgyak nélkül is emlékszem. Azt senki nem veheti el tőlem.

Az évek óta nem hordott ruháimat a kuka mellé tettem. Legtöbbjüket kegyeletből őriztem, mert ha rájuk pillantottam, eszembe jutott, mikor viseltem. Sokáig forgattam a kis zöld, flitteres nyári ruhámat. Nehezen váltam meg tőle, bár tudtam, már soha nem fogom felvenni. De olyan jó volt rá gondolni, milyen boldog voltam benne! A függöny mögül lestem, mi lesz a sorsa. Hát nem az, amit reméltem. A zsákokban kotorászó férfi utálkozva félre dobta.

Nem baj. – gondoltam
Férfi, nem ért hozzá.
Aztán jött egy nő. A kis flitteres zöld, neki se kellett.

Öreg, azért nem tudja értékelni.
Mikor a harmadik ruha várományos is arrébb lökte, könnybe lábadt a szemem, és eljöttem az ablaktól. Hát ennyit a szépségről.

A gyerekeim játékait igyekeztem okosabban elherdálni. A plüss állatokat nehéz sorsú gyerekeknek ajánlottam fel. A társasjátékokért, kirakókért a közeli foglalkoztatóból jöttek el. Amikor dobozokkal felpakolva, örömmel és hálálkodva kifordultak az ajtón, szerettem volna utánuk kiáltani.

– Adják vissza! Azonnal adják vissza azokat a meghitt, derűs délutánokat, amikor mi játszottunk velük.

Ha akartam, se tudtam volna megszólalni, mert a torkomat sírás fojtogatta. Nagyon nyeltem, és utánuk küldtem egy bágyadt mosolyt. Vigyék csak. Használják örömmel.

Szabadulnék mindentől. Minden összeharácsolt kacattól. Lehúznak, visszatartanak.

Szinte megkönnyebbülök, mint amikor egy ronda kelés kivágnak. Fáj, rettenetesen fáj, de amint megnyugszik a seb, rögtön gyógyulni kezd, ha nem kapargatom.

Fellélegzem. Szabad vagyok!

Minden átértékelődött. Megváltozott a fontossági sorrend.

Nem félek a jövőtől?
De, igen!
Akkor is mennem kell! Bízni, hogy lesz jobb.
Ha egyetlen kívánságom lehetne, semmi mást nem szeretnék, mint ismét boldogan, felszabadultan, szívből nevetni, mert ez a legnagyobb kincs.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük