Csókvírus

Donászi Franciska

Csókvírus

 

A csók vírus ráment a szívemre.

– Ne ijedjen meg, de…
– Óóóó, már ezek is kezdik?! – gondoltam kétségbeesetten, míg tolókocsin egy kórterem felé gurultam. Egy órával azelőtt, amikor az ügyeletes orvos ugyanígy kezdett egy hozzám intézett mondatot, ezzel fejezte be: …hívok egy mentőt.
– Ne ijedjen meg, de ez itt az intenzív.
Na, még ez is! Megijedtem. Nagyon. Semmi perc alatt ágyba dugtak, monitorra tettek, kaptam valami gyógyszert és mellé egy jó tanácsot, aludjak. Egyedül maradtam az őrzőben, a nővér is magamra hagyott. Ez némileg megnyugtatott egyébként, gondoltam, ha a halálomon lennék, csak nem lehetnék felügyelet nélkül.

Másnap strandra akartunk menni a csajokkal, tele volt a fejem tervekkel, mit kell megcsinálnom majd a munkahelyemen. Ehelyett ott feküdtem, tappancsokkal a mellemen. Aznap még egy rendezvényen szaladgáltam, de estére rosszul lettem. Eleinte csak furcsán éreztem magam, aztán mikor zsibbadni kezdett a bal karom és nem kaptam levegőt, Anyu kihívta az ügyeletet. A helyes orvos alaposan megvizsgált, közben kezdtem jobban lenni, úgyhogy viccmeséléssel fejeztük ki egymás felé szimpátiánkat. Az övé ez volt:
– Doktor úr, mondjon valami biztatót!
– Hajrá, Mari néni!
Az enyém pedig ez:
– Van az ön számára egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy betegséget fognak elnevezni magáról.
Miután így összemelegedtünk, meghallgattuk egymás szívverését. Az enyém valóban más ütemben dobolt, és nem az izgatottság miatt, úgyhogy megadóan mentem a fogkefémért.

Egy szemvillanás alatt kivontak a forgalomból. A halál is valami ilyesmi lehet, ha nem vagy beteg. Reggel felkelsz, teszed a dolgod. Aztán többet nem mész haza. Hosszú éjszaka volt. Rájöttem, hogy nincs senkim. Nincs magánéletem. Hiába van húsz darab ingyen sms-em havonta, nem tudom kinek elküldeni. Anyuval élek, busszal járok, macskám nincs. Elváltam, azóta nem vagyok alkalmas a társas együttlétre, néha még a saját családomat sem bírom magam körül elviselni. Gyerekem? Az nincs. Még arra sem voltam képes. A munkám? Igen, az elmegy. Végre megint azt csinálom, amit szeretek. Osztom az észt. Népszerű vagyok. Ismernek. Elismernek. Irigyelnek. Stírölnek. Kerülgetnek. Hagyom. Mire betöltöm a harmincat, kis szerencsével az leszek, akivé mindig is szerettem volna válni. Csak tudnám, mitől vagyok mégis ilyen rohadtul boldogtalan?!

Ahogy számba vettem az elmúlt éveket, rádöbbentem, hogy ha nagyon nekikeseredek, lényegében képes vagyok bármikor megbetegíteni magam. Nyavalyás kislány voltam, négyéves koromban kivették a mandulámat. Hamarabb nem lehetett. Addigra már túl voltam egy lázgörcsön, és havonta szúrták fel a fülemet. A mai napig nem tudok két gombóc fagyinál többet egyszerre megenni, mert az állandó torokgyulladás miatt nekem mindig csak egy gombócot volt szabad, nagyon lassan. Így az az egy is mindig beleolvadt a tölcsérbe. Mindezek ellenére igazán komoly betegségem nem volt. A mandulaműtétet leszámítva nem voltam kórházban és soha nem tört el semmim. Az első műtétemre nem sokkal azután került sor, hogy tönkrement a házasságom. Akkoriban nem nagyon nézegettem magamat a tükörben, így más vette észre, hogy egy dudor nőtt a nyakamon. Olyan voltam, mint akinek félrecsúszott az ádámcsutkája. Ciszta volt a pajzsmirigyemen. Én növesztettem oda. Kivették. Azóta egy vágás van a nyakamon. Olyan, mintha felakasztottam volna magam, de még időben észrevették, és levágtak. Egy emlékeztető, hogy többet ne tegyek ilyet. Nem is volt azóta pasim!
Pár évre rá trombózist kaptam. Azt mondták, a fogamzásgátló meg a cigi, de én tudtam, hogy egyszerűen csak túlhajtottam magam. Tíz nap kórház, két év gyógyszeres kezelés. A lábam fáj, ha front van.

Legfrissebb kórházi kalandom két hétig tartott. A nagy részét átaludtam. Végső soron csak két hét alvás meg egy marék nyugtató kellett ahhoz, hogy kipihenjem magam. Az utolsó napok valamelyikén szóltam a nővérnek, hogy szerintem most már ne adjon többet, mert délelőtt elaludtam a saját mondatom közepén és kiszámoltam, hogy lényegében többet alszom, mint amennyit ébren vagyok. Végre haza mehettem. Egy hónapig voltam táppénzen. Mikor jobban lettem, Anyu megígértette velem, hogy többet nem csinálok ilyet. Kérte, hogy ne legyek beteg, mert ezek mind egyre durvábbak és ő most már nagyon aggódik. Megígértem neki. Megfogadtam, hogy legközelebb akkor megyek kórházba, amikor szülni fogok. Nem fogom feladni. Még, ha elég rosszul is alakultak idáig a dolgaim.

Később, az egyik kontroll során kiderült, hogy vírusos fertőzésem volt, ami nagyon-nagyon ritkán szívburokgyulladást okoz.
– Nyállal lehet ilyesmit elkapni – magyarázta nekem szégyenlősen az orvos.
Én meg néztem rá keserűen, hogy ugye most csak viccel? Akkor már hónapok óta nem csókolóztam senkivel.

A csók vírus ráment a szívemre.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük