Kontúr nélkül

Albert Ágnes

Kontúr nélkül

 

Nem akarok időben odaérni, azt szeretném, ha várnál rám, ha ott állnál, az ajtóban toporogva, és azon gondolkodnál, hogy melyik irányból érkezem majd. És akkor én messziről egy oszlop mögül megleshetnélek, kifigyelhetném, hogy megfeszül e megint az arcod éle, miközben gondolkozol, lehajtott fejjel, mert úgy jobban megy a gondolkodás. Eszedbe jutna, hogy ha most dohányoznál, mennyivel könnyebb lenne, eltelne az idő, nem kellene a semmit tenni a hidegben, egy túl forgalmas kocsmaajtóban.

Lehet, hogy közben, akárhányszor felnézel, és nem látsz jönni, ezerszer megbánod már azt az igent a levél végén. Elképzelsz magadnak, visszapergeted a filmet oda, amikor még ismerted, hogy lényegül át az arcom, és melyik lábamra billenve állok meg a konyhában, hogy kitöltsem neked a kávét. És tudod, hogy nem megyek el melletted anélkül, hogy megsimítanám a válladat.

A tenyerem tele maradt simogatásokkal.

Leslek az oszlop mögül, de valamiért nem látlak, pedig ott állsz. Élesen világít a lámpa a fejed felett, és a kabátod kigombolva lóg, nem is értem, miért nem fázol. De nekem közben elmosódott kontúrok mögül süt a nap, és egy szőke fiú, fehér vászonnadrágban mozdul a képen, nem néz felém, pedig éreznie kellene, hogy ilyenkor szoktak becsapódni a meteorok. Legalábbis a filmekben minimum van egy villanás, valami hülye zene, hogy a néző is értse, hogy ez itt az, most történik, a főhősnő most veszti el a józan eszét – jobb lesz, ha figyelnek, és tanulnak. Sajnos senki és semmi nem fújt riadót, és én olyan simán sétáltam bele ebbe a teljesen banális kelepcébe, hogy még csak véletlenül sem botlottam meg közben, hogy időt nyerhessek.

És most itt leskelődöm egy oszlop mögött.

Tudom, hogy elő kellene lépnem, mert elveszted a türelmed, és lesz még egy ránc a szád sarkában, és azt is én rajzolom oda, mint mindegyiket, amelyik elég mély ahhoz, hogy ne csak a mosolyodat kísérje. Szeretem azokat az árkokat, mert rád tetováltam a múltunkat, ott vagyok én is, bennük, mélyen.

Most az következhetne, hogy nekem a szívemben vannak árkok. De nem ez jön. Az én szívemben semmi ilyen nincs. Csak egy marha nagy, üres, gazos telek. Nem is értem, hogy telik nekem ekkorára. De ott van. És az összes gyommal együtt hoztam el most neked, egészen idáig, eddig az oszlopig. Ahonnan, most úgy érzem, nincs tovább.

És egyet rándul a vállad, nem nagyot, de én tudom, hogy a csalódás mozdított rajta. Azt akarom, hogy fájjak neked, annyira fájjak, hogy gyűlölj meg, tépj ki magadból, átkozz meg, és ordíts magadban némán, és valahol egyedül is, hangosan, hogy megint cserbenhagylak, megint, mint mindig.

Úristen, észrevettél.

Elindultál felém.

Megrezzent a vállam, mert elindult bennem a menekülés előled. Ha itt maradok veled, melletted, akkor hiába karmoltam bele tíz körömmel a magam elé képzelt arcodba az összes ráncot, hogy viseld a fájdalmat, mert itt állsz velem szemben, hallom a hangod, látom a szemed, és reszketek.

Reszketek, mert fázom melletted. Nem veszed észre. Hatalmasakat lépsz, és én igyekszem tartani a tempót, és minden lépés végén, mikor a talpam az aszfalthoz ér, úgy érzem, elkéstem. Újra, és újra elkéstem mellőled. Futok melletted, alig kapok levegőt, de lenyelem a lihegést, mert beszélek. Nem szabad, hogy lásd, rémült vagyok, és tanácstalan. A fejemben csak az jár, neked nem lenne szabad itt lenni mellettem.

Elértük a kávézót. Be kell menni. Le kell ülni, és rendelni. És közben mosolyogni, rendületlenül mosolyogni. És beszélni. Hát beszélek, csak beszélek, és beszélek. A tekintetem éppen hogy csak súrolja a vállad, a szád sarkát, végigsimít a tekinteteden. Borospohár áll előttem, telik, ürül, telik – és én a pohár nyakától kérdezem meg, hogy miért vagyunk itt. Messziről jön a válasz. Nem is értem.

A pohár talpa már nem segít többé, muszáj rád néznem.

Zsibbad a testem, és az agyam csak üresen kattog. A szám nélkülem működik. Kimondja, amit soha nem volna szabad megtudnod. Ha annak a borospohárnak lenne lelke, most szétrobbanna a kérdéstől, ami ott izzik köztünk. Az ítéletedre várok, de nem tudhatod, hogy már a csizmám is bizonytalan a lábamon, és a hajam is szétbomlik mindjárt, a kezem csak keresi a kapaszkodót, de nincs semmim, egész lényem vár. Rád vár.

Koppannak a szavak. Egyedül vagyok.

Fázom.

Menekülök.

A járda közepén húzom magam után a bőröndömet, mint valami véletlenül hozzám nőtt, testidegen dolgot, amit sem megszokni, sem elhagyni nem lehet. Szerencsére a lábaim önműködő és engedelmes társak, nem hagyják, hogy leüljek a járda szélére, és sírva fakadjak. A büszkeségem jelenleg a lábamban lakik, és megment attól, hogy nevetségessé váljak. Nincsenek gondolataim, csak a testem létezik, és sorban diktálja a feladatokat – jól programozott robot vagyok, teszem, amit tennem kell, mintha élnék.

A józan eszem megint az arcomba röhög, kibontja azt a nehéz zsákot, amit már régóta cipelek, és egyenként teszi elém az elcseszett jelenem minden egyes mozaikdarabját. Unom a kontúrja vesztett kirakóst, lesöpröm, szétszórom, úgy sem kell már senkinek. Nekem sem. Nincs miből képet csinálni.

Úgyis csak az üresség van.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük