You are currently viewing Lélekszilánkok

Lélekszilánkok

Szabó Gréta

Lélekszilánkok

 

A padlón fekszem, és a csillárt bámulom. Az erős fény elvakítja a látásom. Elég kellemetlen. Tudván, hogy ugyanígy vakított el ő is és én észre se vettem.
Bezzeg, ha megvágom a kezem, mi történik? Vérzik. Látom, hogy vérzik? Igen. Megpróbálom elállítani a vérzést? Természetesen. A lelkemet azonban hagytam, hogy széjjel kaszabolják és nem is törődtem vele.
Mennyi időn át tűrtem és most nézhetem a lelkem darabkáit, ahogy szanaszét hullva fekszenek körülöttem ezen a koszos padlón. Az egyik részecske szerintem begurult a cipősszekrény alá. Na, onnan aztán nem lesz egyszerű kiszedni. Sunyi kis darabka. Egy másik mintha bepattogott volna a konyhába. Talán fel kellene porszívóznom mindet és kiüríteni a kukába, úgysincs már szükségem a törött részekre.
Felülök, mert ideje lenne takarítani, de összerándul a gyomrom. Már megint. Ez volt az első jel. Megrázom a fejem. A jelek végit itt voltak, csak nem foglalkoztam velük. Szentül hittem abban, hogy „boldog” vagyok, hogy „minden rendben”. Ebben a hitben senki sem tudott megingatni, egészen addig, amíg meg nem jelent az a láthatatlan árnyék.
Ott volt mellettem mikor főztem, segített elmosogatni, néha beindította a mosógépet is. Csendben figyelt az ágy végéből mikor aludni próbáltam, várt rám mikor elindultam a munkába, majd az ablakon át figyelt miközben dolgoztam. Elkísért mindenhova és bennem a félelem egyre jobban nőtt. Ki ez az árnyék és mit akar tőlem? Lassan a teljes megsemmisülésbe taszított. Esténként nem jött álom a szememre, reggelente nem tudtam felkelni. Főzni sem volt kedvem, az étvágytalanság kínzott és elkezdtem fogyni. A kimerültség miatt ingerültté váltam, már dolgozni sem bírtam. Az árnyék viszont egyre jobban a nyomomban volt, egyre közelebb és közelebb ért hozzám.
Aztán az egyik végtelenül monoton napon megláttam Őket… az ajkuk egymásba fonódott és szorosan ölelték egymást.
Az árnyék ebben a pillanatban utolért és teljes erejéből belém hasított. A szívverésem felgyorsult, éreztem a lüktetést a fejemben, az ereimben. A végtagjaim jéghideggé váltak. Körülöttem rengeteg ember járt-kelt, de én csak dermedten álltam, mert rengett a föld. Hosszú percekbe telt mire rájöttem, hogy a földnek semmi baja, csak én vagyok az, aki belülről remeg.
Végül a felismerés fájdalmas árnyéka a kezét nyújtotta felém. A pokoli igazság, melyet nem akartam elfogadni most egyenesen arcon vágott, hogy feleszméljek.
Ám már késő volt. Mikor otthon belenéztem a tükörbe nyoma sem volt annak a boldog embernek, akinek gondoltam magam. Csak egy félelmekkel és szorongással teli lény nézett vissza rám. Nem láttam önmagam, mintha eltűntem volna. Én idióta neki adtam mindenem és hagytam, hogy elkótyavetyéljen, mint valami ócska árucikket. Hagytam… Fontosabb volt Ő, mint saját magam. Minden fontosabb volt… A tiszta ruha, a vasalt ing, a háromfogásos ebéd, a csillogó lakás, a fárasztó munka, a megfelelni vágyás. Na meg az anyós… A feláldozott éveimről nem is beszélve. A semmiért.

Ennek eredményeként órák óta felváltva fekszek és üldögélek itt a padlón a tükör előtt és a lelkem széttört darabkáit pöckölgetem ide-oda. Az agyam egyfolytában a vodka és a ragasztószalag között cikázik. Mindig a vodka felé hajlok, hisz az mennyivel könnyebb lenne. Öntudatlan állapotban nem érdekelne, hogy kivel csal meg, minden úgy működne, mint régen. Meg is alázhatna, de legalább mindig visszatérne hozzám, hisz én vagyok, aki főz, mos és takarít rá. Úgyse hagyna el, csak el kéne fogadnom, hogy mást is megcsókol, hogy mással is ágyba bújik, hogy… megcsal. Az ember, akiért mindent feláldoztam. Megcsal.

Hányan elfogadják mégis! Mennyien hajtják úgy álomra a fejüket, hogy tudják, akit mindennél jobban szeretnek, most mással tölti az éjszakát. Ők pedig egyedül és magányosan hánykolódnak az ágyban. Abban hisznek, hogy holnap úgyis visszajön, holnap újra az övék lesz… De hiába. Holnapután újra elmegy.
Nagy nehezen feltápászkodok a padlóról. El akarok indulni a vodkáért. De a tekintetem újra találkozik a tükörképemmel. Figyelem azt a megtört szempárt, ami visszanéz rám.

Így kellene tennem? Feláldozni az utolsó, apró részemet is, ami még megmaradt? A végsőkig alkalmazkodni és fejet hajtani, azért, hogy ne veszítsem el? Ez lenne a megoldás? Mondjak le az utolsó darabkáról is, ami még egyben tart? Adjam fel a büszkeségem is? Ő érte?
Ökölbe szorítom a kezem és az ajkamba harapok, olyan erősen, hogy már szinte fáj. Mit ér egy nő, ha már a büszkeségéről is képes lemondani egy férfiért?
Egy váratlan mozdulattal tiszta erőmből beleütök a tükörbe és örömmel hallom a szétterülő üvegszilánkok hangját. A kezemből dől a vér és oly sok év után először hagyom, hogy a lelkem is vérezzen. Potyognak a könnyeim a szilánkokra, de mégis boldogan mosolygok. Boldogság. Egy pillanat töredéke alatt létrejövő örökkévalóság.

A büszkeség a női mivoltom egyik legnagyobb kincse, a legfényesebb szilánk, ha ezt bárkiért feláldoznám, akkor önmagam ölném meg.

Ideje boltba menni, kell egy új ajtózár és egy nyamvadt ragasztószalag!

 

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?