Tükör

Körmöndi Larina

Tükör

 

Az asztalnál ülve vár rám. Fehér ingujja feltűrve, előtte egy szétterített újság, a fejét megtámasztva a sorokat böngészi. Úgy tesz, mint aki olvas, de valójában kavargó gondolatait próbálja féken tartani. Az asztalon lévő poháron megcsillan a fény, ami megvilágítja görnyedt alakját. Talán már órák óta arra vár, hogy betoppanjak.
Amint meghallja a cipősarkam kopogását, máris felkapja a fejét és felém pillant. A táskám pántját szorongatva megtorpanok.
Tekintetünk találkozik.
Egymás szemébe nézünk, de egyetlen szó sem hagyja el a szánkat. Túl hosszúnak tűnik ez a pillanat, gyanakvással mér végig, amitől kellemetlenül érzem magam. Mozdulatlanságomat megtörve hátat fordítok neki, hogy a fogasra akasszam a táskámat. Elkezdem kigombolni a kabátomat, majd kibújok belőle, és ez is a fogasra kerül. Szinte érzem, hogy figyeli minden apró mozdulatomat, és arra vár, hogy megszólaljak, vagy legalább köszönjek neki. De hiába szuggerál, mert már nincs mondandóm számára. Egy tönkrement kapcsolat tökéletes példái vagyunk.

Nem akarok vele beszélgetni. Ma este nem. Mielőtt otthagynám őt magányosan ücsörögve az asztalnál, a szekrényhez lépek, ahol az italokat tartjuk. Úgy érzem, szükségem van egy kis szíverősítőre. Kiválasztom az első üveget, ami a kezembe akad, borospohárért nyúlok és teletöltöm. Éppen az első kortyot ízlelném, amikor hangja megtöri a feszült csendet:
– Hol voltál?
Szavaiból süt a számonkérés. Háttal állok neki, nem látom az arcát. Legszívesebben elmenekülnék ebből a helyzetből. Nem akarom elmondani, hol voltam, azt sem akarom, hogy beszéljen hozzám. Erőt gyűjtök, és épp csak odavetem neki a választ, mondván nem érdekes. Ám nem tudom ennyivel elintézni. Egyre feszültebb lesz, és nem hagyja magát:
– Azt kérdeztem, hol voltál? Elvárom, hogy rendesen válaszolj, érted?
Ekkor szembenézek vele, kezemben a teli pohárral. Közben ő is felém fordul a székén. Észreveszem, hogy ujjaival erősen megmarkolja a szék támláját. Most már nemcsak számon kérő, hanem ideges is, látom, ahogyan az arcizmai megfeszülnek. Én sem tudok nyugodt maradni, indulatosan zúdítom rá a szavakat:
– Hallgass már el! Teljesen megfojtasz, és még csak észre sem veszed! Rosszul vagyok, ha rád nézek!
Hirtelen elönti a düh.
Felpattan a székből, és egyetlen lépéssel áthidalja a köztünk lévő távolságot. Olyan közel kerül hozzám, hogy megérzem rajta az ital szagát. Ösztönösen hátralépek, de beleütközöm a mögöttem álló italos szerkénybe, és a poharam tartalma kilöttyen a padlóra. Megdöbbent a heves reakciója. Közvetlen közelről ordítja a szavakat egyenesen az arcomba:
– Vele voltál, igaz? Szereted őt? Szereted?
Kiabálását visszhangozzák a falak. Arcomat elfordítom előle, és átfut rajtam a rémület.
Tudja.
Erősen megszorítja mindkét karomat.
Üvöltése nem csitul:
– Válaszolj!
Tudom, hogy nincs menekvés.
– Igen, szeretem őt! – szakad ki belőlem a válasz.

Őszinteségemen feldühödve egy jól irányzott mozdulattal kilöki a borospoharat a kezemből. Amint földet ér, azonnal ezernyi szilánkként hullik szét a padlón.
Mozdulatlanná dermedek.
Nem merek ránézni, mert félek, hogy én leszek a következő, aki ott találja magát.
Szorosan becsukom a szemem, és várom a sorsomat.

De nem teszi meg.

Hosszú másodpercekig állok ebben a pózban, de nem történik semmi. Óvatosan kinyitom a szemem, és észreveszem, hogy újra a székben ül az asztalra borulva. A szívem vadul kalapál, tudom, hogy itt az idő kisétálni ebből a jelenetből, mielőtt újabb fordulatot vesznek az események.
Itt már nincs min gondolkodni.
Amilyen gyorsan csak tudok, a fogashoz sietek és magamra kapom a kabátomat. Lerángatom a táskámat, és anélkül, hogy visszanéznék, egyenesen kirohanok a sötétbe.

Csend lett.
A fény, ami eddig megvilágította őt, most lassan kialszik. Feszült figyelem kíséri az utolsó mozzanatokat, míg nem teljes sötétségbe borul minden.
Várjuk a hatást.
Néhány másodpercig még tartja magát a feszült csend, aztán valaki elkezd tapsolni. Egyre több tenyér csapódik össze, míg végül az egész közönség csatlakozik. A színpadot ismét fény tölti be, én pedig újra megjelenek rajta. Kikerülöm az üvegszilánkokat, amik most már csak kellékei egy olyan történetnek, amit mindannyian átélhetünk egyszer. Lehetnék akár én is az a nő, aki pár perce még széthullott kapcsolata romjai között élt.
De színésznő vagyok, aki ma este is mélyen meghajol azok előtt, akik időnként bele mernek nézni abba a görbe tükörbe, amit eléjük tartunk.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük