Németh Vivien

Üdvözöllek álmaimban!

Öt évig tartott: a kapcsolatunk.
Ötven percig: a magyarázkodása.
Öt másodperc alatt kimondta: megismertem valaki mást.
Öt hónapja folytatott: viszonyt.
Öt nap elteltével költözött ki végleg és én vagy ötszázszor küldtem el olyan lehengerlő stílusban melegebb éghajlatra, hogy szerintem végül el is utazik oda. Az új nőjével. Akit bár nem ismerek, szívből gyűlölök.

Azóta az ominózus eset óta öt hónap telt el. Öt teljes napig bőgtem, mire elfogytak a könnyeim, utána jött a vegetáció, melynek során szerintem még a nappaliban ékeskedő – szívfájdalmam időszakánál jobb napokat is megélő – fikusz is hasznosabb tagja volt a társadalomnak, mint jómagam. Most egy buszon ülök, útban Laketownba, épphogy elhagytuk a Bigcity határát jelző táblát. Nagyon régen volt már, hogy a városban jártam, még a Johnnal való megismerkedésünk előtt, de mindig vágytam rá, hogy újra lássam.

Az út, akár egy szempillantás, véget is ért, hirtelen csak arra lettem figyelmes, hogy mindenki mozgolódik körülöttem, a csomagtartó polcról pakolják le táskáikat a folyamatos bocsánatkérésekkel és halk nevetésekkel telezsúfolt tolongásban. Utolsók között szálltam le a buszról, kissé csalódottan, hogy nagy bambulásom közepette lemaradtam a csodás tájról, melyben útközben gyönyörködni szerettem volna, s mint egy végszóra gyomrom hangos korgással jelezte, hogy bizony nem ártana valami szilárd táplálékot is magamhoz vennem.

A busz utolsó lépcsőfokáról lelépve azonnal a régi pizzázó ablakát kerestem a szememmel. Vajon megvan még? Istenien finom, ropogós tésztájú, rengeteg sajttal megszórt olasz lepények otthona volt ez a kis talponálló gyorsbüfé, azóta sem ettem olyan mennyeit. És ott volt! Örömben még egy félhangos juhú is elhagyta a számat s megindultam a sajt, az oregánó és a frissen sült tészta illata felé. És ekkor megpillantottam. Őt. Barna haja volt, magas, kellemesen sportos testalkatú és épp az utcára nyíló pulthoz lépett. Még soha nem éreztem ilyet, egyszerűen vonzott magához. Egy pillanatnyi megtorpanás után végül az épülethez értem, szemtelenül jóképű adoniszom pedig épp telefonon köszönt el valakitől. Egyszer csak a pultos vidám, barátságos hangjára lettem figyelmes.

– Jó napot, mit adhatok?
– Egy paradicsomos, olívásat, legyen szíves! – kis híján megállt bennem az ütő, mikor ráeszméltem, hogy Mr. Adonis és én egyszerre válaszoltunk a kérdésre. Döbbenten egymásra néztünk, majd, mint két kamasz elnevettük magunkat.
– Előbb Te! – intett felém mosolyogva én pedig megismételtem a rendelésem.
– Szerencséje van, hogy az úriember ilyen előzékeny, ez az utolsó szelet paradicsomos, olívás, a következő adagra még húsz percet várni kell. – mondta mosolyogva a pult mögött álló bajuszos férfi, majd papírtányérra tette a hatalmas pizzaszeletet.
– Oh, az bizony nagy kár, – mondta Adonis – ez a pizza a kedvencem – és esküszöm miközben mosolygott angyalkák kis csengőit hallottam megszólalni.
– Oh…..őm….elfelezhetjük. Lehetséges? És kérnék mellé akkor még egy másik szeletet. – válaszoltam Don Pepe felé fordulva, kissé zavartan és persze csalódottan, mert basszus, ez a kedvenc pizzám, de akár le is nyúlhatta volna, hisz ő érkezett előbb, szóval ennyit megtehetek ennek a Dávid szobornak itt mellettem.
A pultos bólintott, hogy semmi akadálya, már csak Adonison állt vagy bukott a dolog. Erre ő, eleresztve a legkedvesebb mosolyt, amit valaha láttam, ezt válaszolta:
– Amennyiben a fél pizzához egy tóparti séta is jár, abban az esetben rábólintok. Jack vagyok. – s felém nyújtotta kezét.
– April. – válaszoltam, s amint a tenyerünk összeért minden zavarom elszállt. – Részemről rendben.

Kettő és két fél pizzaszelettel később már a tó partján sétáltunk. Kellemesen meleg tavaszi nap volt, csak néhány bárányfelhő kúszott tova a kék égen. Csupán másfél órája ismertem a mellettem lépkedő férfit, mégis az volt az érzésem, mintha öröktől fogva az életem része lett volna. Olyan könnyű volt vele beszélgetni, hogy az már szinte ijesztőnek hatott és olyan erősen vonzódtam hozzá, hogy az már szinte fájt. Az egész lényéből sugárzott valami megfoghatatlan béke, magabiztosság és férfiasság. Mikor elnevettük magunkat egy általa mesélt vicces történet végén, menet közben kissé egymásnak ütődtünk, vállam a karjához ért, arcommal csupán pár centire voltam arcától. És akkor felismertem az illatot. Azt a márkájú parfümöt viselte, amilyet Johnnak vettem az utolsó közös karácsonyunkra. Egyszer sem használta, közölte, hogy büdös. Miért nem tűnt már fel akkor, hogy mekkora egy seggfej?! A szerelem vak. Mondják. Szerintem ezen felül biztos, ami biztos még szemellenzőt is hord. Versace, Eros. Első pillanatban éreztem, hogy ez a pasi isteni, de most igazolást is nyert. Belélegeztem az illatát és hagytam, hogy néhány másodpercre elvesszek benne. Kérdése rángatott vissza a valóságba:

– Fagyit?
– Oh, persze, igen, szuper ötlet! – válaszoltam kicsattanó örömmel, mivel imádom a fagyit.
– Nézd, ott felszabadult egy pad! Lefoglalod gyorsan? Én pedig hozom a fagyit, milyet szeretnél? – mutatott Jack közben egy végre üresen álló pad felé.
– Vaníliát. – a vanília véleményem szerint az a fagyi, amin áll vagy bukik minden. Ha az pocsék, akkor a többi is az. Plusz vanília mindenhol van.

Jack lehuppant mellém a padra s még mielőtt belekóstolt volna a hűs édességbe megszólalt:

– Megkóstolod az enyémet? Tóparti álom a neve.
– Komolyan? – kérdeztem döbbenten, mivel imádok kóstolgatni, mire ő bólintott, s én további habozás nélkül igent mondtam. Bár ezt az igent fejben inkább a „Leszel a feleségem?” kérdésre feleltem, de egye fene, egyelőre a fagyija is megteszi. Épp nyújtottam a tölcsérem, hogy egy kicsit lopjak az övéből, mikor Jack száját a következő mondat hagyta el:

– Hölgyem, megérkeztünk.

Értetlenül néztem rá, ő csak mosolygott tovább, tekintete valahova a távolba veszett, ezért megfordultam, hátha nem is nekem szánta az elhangzottak, de senki nem állt még csak a közelünkben sem. Visszafordultam, de Jacknek hűlt helyét találtam, majd ismét:

– Hölgyem, megérkeztünk!

De már nem Jack hangja volt, és én nem értettem semmit, mikor egyszer csak…

– Hölgyem, kérem, ébredjen, megérkeztünk.

A buszsofőr arcával találtam szemben magam, aki kedvesen nézett rám és megkért, hogy hagyjam el a járművet. Elaludtam. Jack, a pizza, a tópart, a fagyi…mindet csak álmodtam. Hát, túl szép lett volna, hogy igaz legyen, nemde? A valóságtól arcul csapva felkászálódtam az ülésből, bekaptam egy rágót és leléptem az utolsó lépcsőfokról, amikor a pizzázó felé indulva, a pultnál, megláttam…Őt.