Már a célegyenesbe fordultam, csak ketten állnak előttem a pénztárnál. Rövid ujjú pólóban van az eladó lány, látszanak a tetoválásai.

Vékony, fekete hajú, a húszas évei közepén. Bár igyekszik titkolni, azért látszik rajta a fáradtság: gondolom, estig itt van, és nem unatkoznak, az biztos.

Vajon ha ő hazaér, miben talál szórakozást, felfrissülést? Sorozatot néz a neten, olvas vagy zenét hallgat?

Nap, mint nap találkozunk ügyintézőkkel, pincér lányokkal, eladókkal és sokszor eszünkbe sem jut, hogy ők is egész nap dolgoznak, nekik is jár a kikapcsolódás, este ők is alig várják, hogy bekuckózzanak a tv elé, vagy a párjuk mellé.

Persze, ebben sincs semmi új, az LGT már évtizedekkel ezelőtt megírta:

„Hej! Te, aki nappal a dolgodat végzed,
S géped vezeted és hajtod magad,
És embert gyógyítasz és gyereket tanítsz,
És este fáradtan várod az álmodat,
Te is adj egy percet az életedből!”

Valahogy így vagyok én is a női olvasókkal: mégis csak látástól vakulásig dolgozó lányokról, asszonyokról, anyákról van szó. Bízom benne, hogy amikor írok valamit, ami talán reményt ad, talán kicsit felébreszti az önbizalmat, simogatja az önérzetet, akkor valamivel szebbé tettem a napjukat, a napotokat. És ez nem álszentség…

Tóth Árpád nem évtizedekkel, hanem csaknem egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazta Egy lány a villamosban című versében:

„Néztem hevült arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.

S megáldottam magamban ócska könyvét;
Ó, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,(…)”

Persze, én sosem leszek Tóth Árpád, de azért bízom benne, hogy amit írok, az tetszik, és talán egy kis időre szebbé teszi egy-egy dolgozó nő napját. Ahogy Tamás barátom mondja mindig: „A hazámat szolgálom, és a dolgozó nőket.”

Csetnegi László

(kezdőkép: Pixabay)