A Kálvin tér felé sétálunk. Enyhe a levegő: a fullasztó melegnek már vége, szürkés-sötétkék sötétség takarja a kora hajnali álmukat alvó házakat.

Magától értetődően simul a kezed az enyémbe, mintha egy pár lennénk. Talán ezt akarjuk elhitetni… nem másokkal, hiszen senki sincs az utcán rajtunk kívül. Talán magunkkal. Vagy csak jól esik így menni, egymás kezét fogva. A koncert után maradtunk még táncolni. Egyszer egészen közel simultál hozzám, miután már vagy három lányt akartál nekem felszedni. „Ha már egy lány se táncol veled, legalább én”– suttogtad.

Csak egyszer mentünk így, kézen fogva. Azon az estén. Nem is ártott, hogy fogtuk egymást, amennyit ittunk aznap… Tökéletes egyetértésben mentünk hozzád,

mintha magától értetődő lett volna, hogy együtt kell lennünk.

Mintha négy év barátság után hirtelen most jött volna el a „réges-rég” várt pillanat, amikor a sorozatban a férfi-női főszereplő egy párrá olvad.

Hajnalban azért furcsa volt kiosonni tőled…

Persze, nem lett folytatása. Inkább arra volt jó, hogy megtudjuk: ez az, amire nincs szükségünk. Abban is biztos voltam, már az első csóknál, hogy igazából nem változtat semmit köztünk.

És nem is változtatott.

Amennyire majdnem tönkretettem egy barátságot egyszer egy ilyennel, annyira könnyen ráztuk ezt le magunkról egy vállrándítással: megtörtént, hát megtörtént.

Bár Melanie C. dalában az van, hogy a dolgok sosem lesznek ugyanolyanok (ha két barát túlságosan közel kerül egymáshoz), mégis úgy érzem, nem változott semmi. Most is úgy sétálunk, mint két barát, a hostelszobában is elfordulok, amikor vetkőzöl. Pedig láttuk egymást meztelenül, mégis külön ágyban alszunk, és jót nevetünk rajta, hogy két szobához egy, közös fürdőszoba tartozik.

Az Így jártam anyátokkal c. sorozatban mondták, hogy amikor két barátból egy pár lesz, de nem folytatják, akkor nem szakítanak, hanem újra barátok lesznek.

Ti mit gondoltok?

Csetnegi László

(kezdőkép: pexels)