Ma van 2 hete, hogy utoljára láttalak. Amilyen hirtelen beléptél az életembe olyan gyorsan el is tűntél.

Azt mondják az „okosok”, hogy ha nem keresed, akkor megtalál. Te megtaláltál, nem kerestelek, nem görcsöltem, csak jöttél. Te néztél ki magadnak, én csak észrevettem a jelzéseket, és kezdeményeztem. Soha így még nem történt meg velem az ismerkedés e része. Már aznap szinte „randira” hívtál, de akkor még tudtam, nem szabad sietni.

Én dolgoztam, de te másnap is odajöttél, kivártad, míg elmennek az emberek, és beszélgettünk. Gyorsan repült az idő, mosolyogtál, nem volt üres járat. Ohh, az a mosoly az a pillantás, rögtön megtetszett.

Mikor először „randiztunk”, forrt a levegő köztünk, megvolt az a bizonyos szikra is, minden úgy alakult, ahogy te tervezted. Nem agyaltam, csak mentem az általad generált hullámok mentén. Végig mosolyogtál és én félve, de hozzád értem, megsimogattam a kezed, megfogtam.

Eljött a pillanat, megcsókoltalak.

Nem durr bele bumm módjára, hanem ahogy illik. Zavarba jöttél, de visszacsókoltál, magadhoz húztál, mind a ketten a föld felett lebegtünk 2 méterrel.

Melletted gyorsan elrepült az idő, csókkal, öleléssel búcsúztunk. Mire hazaértem, már kerestél, kérdezted otthon vagyok-e már. Reggel a te üzeneted ébresztett, este megint találkoztunk.

Megmutattad az álmod, a munkád, azt, amit te építettél fel.

Én ott, abban a pillanatban nagyon büszke voltam rád, úgy csillogott a szemed, mint mikor én beszélek a munkámról. Éreztem, hogy egy csodálatos lányt ismerhettem meg. Újabb tökéletes randink volt.

Másnap nem találkoztunk. Csütörtökön annyit írtál, „fáradt vagyok, bújni szeretnék”. Főztél egy teát, megmutattad a kis lakásod, engem pedig nem érdekelt, hogy kupi volt, hogy teli volt a szárító.

Engem te érdekeltél, az, hogy milyen vagy, nem az hogy milyen nem.

Tudtad jól, hogy nekem a kis apró dolgok fontosabbak, többet jelentenek, mint a világmegmentő nagyok. Egész napi rohanásod után, a karjaimban megnyugodtál, simogattam az arcod, a vállad, a karod, éreztem, hogy a sokat bántott szívem megnyílik, 20 hónap után újra érezni kezd, újra örül, mert tudja, jó helyen van.

És hasonló érzések jöttek vissza felőled is. A tea közben elhűlt, elrepültek a percek melletted a kanapén. Tudtad, nem a szexért megyek, nem is próbálkoztam, pont úgy volt jó, ahogy minden történt. Mire hazaértem, megint ott várt az üzeneted.

Aztán valami történt, a másnapi randit lemondtad. Ekkor még semmi változást nem éreztem rajtad, hiszen este elutaztál a szüleidhez vidékre. Szombaton hívtalak, nem vetted fel, sőt szinte felháborodtál, hogy keresni mertelek. Vasárnap sikeresen félreértettük egymást az írogatás közben, de szerencsére találkoztunk. Te csókkal vártál, én pedig paleos sütivel (mert tudtam, hogy ilyesmit eszel), meg másnapra ebéddel.

De valami nem volt az igazi. Beszélgetni próbáltam veled, de sokszor csak az egyszavas válaszok érkeztek. Ha olyat kérdeztem, elpirultál, de volt egy mondatod, ami azóta is a fejemben motoszkál. Rá is kérdeztem, de zavarba jöttél, inkább hozzám bújtál, öleltél csókoltál, így is váltunk el.

Megbeszéltük, hogy csütörtökön találkozunk, addig „időt kértél”. Nem nagyon kerestelek, te sem engem. Aztán a megbeszélt találkozót is lemondtad, először kamu indokkal, majd egy „nem szeretnék veled találkozni”-val.

A fehér rózsa, amit azon a napon szántam neked, lassan az utolsó szirmát is ledobja…

Nem tudom azóta sem, mi történt, mit rontottam el. Írtál pár indokot, amit az óta sem értek…

Úgy gondolom, hogy annyi fájdalom és bántás után végre találtál valakit, aki iránt érezni kezdtél, aki mellett, ahogy mondtad „megnyugodtál”. Aztán megijedtél ezektől az érzelmektől és a csak a hibáimat kerested, ahogy másoknál is tetted. Tudom sokat bántottak, én csak szerettem volna, ha megengeded, hogy lebonthassam a falat, amit a sok csalódás miatt magad köré építettél.

Nem érzem, hogy rossz dolgot tettem volna. Lehet, hogy nem adtam nagy dolgokat, de kis apróságokkal próbáltalak meglepni, és igen, a szívemet is majdhogynem odaadtam neked.

Ami igazán fáj, hogy 32 évesen nem álltál oda elém és mondtad el mi a baj, hanem írásban amolyan nesze semmi fogd meg jól alapon bocsájtottál el…

Nem kívánok neked semmi rosszat, találd meg a boldogságot, légy az a lány ki akkor odalépett hozzám, aki újra megmutatta, milyen is hinni, bízni, reménykedni, hogy történhetnek még a magam fajta pasik életében is ilyen szép pillanatok! Ezért hálás vagyok Neked!

Azonban a szívem újra darabokban, újra fájdalmasan csukódik be a kapuja, és félek, hogy megint hosszú idő lesz mire, bízni, hinni tudok abban, hogy

valahol van egy lány, akinek pont ez a „méhészgyerek” fog megtetszeni.

Gulyás György

(kezdőkép: Unsplash)