Hiányozni fogsz, bár sosem voltál az enyém igazán

-Hiányozni fog ez a róka-színű szoba. – mondtad. Elmosolyodok a jelző hallatán és a kezemet a fejem alá teszem. Felkönyökölsz és egyenesen az arcomba bámulsz.

-Tudtad, hogy ebben a szobában ismertelek meg?

Rejtély, hogy kérdezel, vagy inkább átadod magad az emlékezésnek, mely egyszerre kellemes és szívbemarkoló.

Mindketten tudjuk, hogy ez a mi utolsó közös éjszakánk és bár próbáljuk elhitetni önmagunkkal, hogy semmi sem változik, valójában mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy új fejezet kezdődik. 

Új, tiszta fejezet, amiben az utunk még egy sorra sem érdemes.

-Jó volt abban a sátorban… – fogalmam sincsen, miért kezdek bele a régmúlt idők felidézésébe. Talán azért, mert legbelül abban reménykedem, hogy felszínre tör bennem a fájdalom és képes leszek szembe nézni a ténnyel: nehéz téged elengednem. 

Mély sóhaj hagyja el az ajkadat.

– Igen jó volt és imádtam veled gyönyörködni a téli tájban… Is! 

– Én meg a mókás hótaposódat és azt a hangulatot, amit megosztottál velem. 

Egy darabig elmerülünk a nosztalgiában, de az ablak durván becsapódik, mintha a fakó jelen tudatni akarná velünk, hogy a mi haláltáncunk elmarad.

-Vihar van. – ahogy ezt kimondod a tekintetünk összeakad.

Hagyom, hogy az érdeklődő szempár megpihenjen rajtam és akarattal idézem fel azokat az éjszakákat, amiket együtt töltöttünk.

– Kérhetek tőled valamit? – gyengéd hangon azonnal válaszolsz.

– Bármit, hiszen tudod.

Tudom… Semmit se tudok. Azt a legfőképpen nem, hogy valaha szerettél-e, de ezt most a mellékes mappába süllyesztem.

-Ígérd meg, hogy boldog leszel! Vagy legalább azt, hogy szólsz, ha baj van!

Nem mondasz semmit, csak nézel rám. Mikor már majdnem azt hiszem, hogy illemből tükrözi arcod a szomorúságomat, megszólalsz.

– Te is ígérj meg nekem valamit! – bólintok, majd kihúzom a kezemet a fejem alól és én is felkönyökölök.

– Mondd, mit szeretnél?

A szemed élénkebbé és teltebbé válik, majd egy árva könnycsepp  felkapaszkodik a sötét pillákra, hogy onnan a végső állomást a mutatóujjamon lelje meg.

– Írj nekem egy utolsót! 

Lehajtom a fejemet és az apró mintás párnahuzathoz kezdek el beszélni.

– Mindig is pocsék voltam a búcsúzkodásban. 

– Nem is búcsúzni kell… – mondod csendesen.

– Hanem? – kérdezem, pedig a választ már régóta tudom.

– Engedj el!

Elfordulok tőled és nekidőlök a fal kiszögellésének. A póz több mint kényelmetlen a tarkómnak, de legalább némileg elvonja a gondolataimat.

– Hiszen soha nem voltál az enyém! – dünnyögöm és, hogy könnyebb legyen becsukni utánad az ajtót, megpróbálok haragudni rád.

– Vigyázz magadra! – hadarod és sietve felkapod a kabátodat. Már majdnem sikerül kimenekülnöd a szobából, amikor a bénító fájdalom elveszi az eszem és utánad szólok.

– Ne felejts el!

Visszalépsz, megsimogatod az arcomat, de már nem olyan, mint először. Az aprócska, de mégis jól észrevehető karikagyűrűd serceg a borostás államon.

– Hiányozni fog ez a róka-színű szoba… És a kis konyha. Meg a hótaposó, a sátor… – kezed már a kilincsen, amikor utoljára visszafordulsz és búcsút intesz.

– És minden, ami te és mi voltunk!

Hegyi László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük