Majdnem enyém lettél…

Van az úgy, hogy két ember között csak a kémia teszi a dolgát. Veled ez hibátlanul működött. Még egy mondatot sem váltottunk, amikor már kívántalak.

Minden egyes sebzett, bosszú-fullánkoddal együtt. Sőt, én akartam az lenni, akit a legjobban gyűlölsz és akiben méregfogad önmaga elől is rejtett odúra lel.

Nem is tudom, hogy ölelkeztünk vagy csupán egymásba kapaszkodva fojtottuk el az utolsó őszinte lélegzetvételünket és elhitettük önmagunkkal, hogy ez nekünk jó.

Bár az igazság az, hogy nem is válaszok után kutattam a testeden…

Utána a padlón feküdtem te pedig csokiért mentél a konyhába. Reméltem, hogy az édességgel együtt magaddal hozod az elfojtott és titkos láncaid kulcsát, ellenben még a kötelező beszélgetést is mellőzted.

˝Félek˝ – bökted ki végül inkább az ablaküvegnek, mintsem nekem. Majd mint aki ráeszmélt jelenlétemre, némi megvetéssel a hangodban hozzátetted: “Örülj, hogy kimondtam. Volt idő, amikor szólni sem mertem.”

Elégedetten elmosolyodtam és vártam, hogy folytasd, de elhallgattál.

Túl hirtelen adtál sokat, és azzal sem tudtál mit kezdeni, amit tőlem kaptál. Éreztem, hogy megbántad a döntésed, ugyanakkor hosszú évek kínzó és mély sebei kaptak feloldozást azáltal, hogy az éjszakát velem töltötted.

Egy olyan férfivel, aki idegen a számodra és aki után még az ajtót sem kell majd becsukni, mert az angolosan távozik.

“Tisztán iszod?” – nem is vártál választ a kérdésedre, elém toltad a poharat, magadhoz pedig az üveget vetted.

“Szép a kezed…” – olyan őszinte és szívből jövő volt a megjegyzésed, hogy szavaid mélységét inkább a kopott lemezjátszónak adtam. Követted a tekintetemet.

“Szereted az antik darabokat?”- épp válaszolni akartam, amikor felcsattantál.

“Nem érdekel, nem akarlak megismerni!”

A pohár karimája fölül egy pillanatra engedélyt adtál a szemednek, hogy megpihenjen tekintetemben. Majd elegáns és kimért mozdulatsort követve közelebb hajoltál hozzám és ennyit mondtál:

“Engem ne sorolj a többi közé!” -a rendreutasítás egy dacos nőnek álcázott zavart kislánytól érkezett.

Bólintottam és többet nem beszéltünk.

Utána még kerestelek, de te eltűntél.

Magam sem tudom, hogy miért akartam még rólad tudni. Talán az őrjítő együttlétet akartam megismételni veled, vagy megkérdezni, hogy hol szerezted azt a régi lemezjátszót.

Vagy egész egyszerűen a lelkiismeretemet akartam rendbe tenni azáltal, hogy bebizonyítom magamnak, hogy igenis kapható vagy még egy alkalomra.

Mert legbelül kapart a tudat, hogy tévedtem.

Mert azt hittem, hogy a kacér játék része a mondat, amivel táncba hívtál egy éjszakára.

Pedig te csak őszinte voltál és túl régóta magányos.

Amit nem vettem észre és ez a mai napig bánt.

Mert igazad volt, amikor kissé félszegen rám mosolyogtál és csupán ennyit kértél tőlem.

“Kérlek, ne csináld ezt velem! Én nem olyan lány vagyok!”

Hegyi László

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük