Most és nem örökre

Kék-fehér felirat hirdeti a település nevét: Harta… Utal a Duna közelségére, és a valóban csodaszép Duna-partra, nem is messze a nagyközségtől. Valahányszor csak elbiciklizem itt a töltésen, mindig az a koncert jut eszembe róla…

A hartai Duna-parton voltunk két-három éve, augusztusban. Későn sötétedett és a víz mellett, a koncertre várva kiélvezhettük a hosszúra nyúló nyári alkony varázsát: a Nap utolsó sugarai lassan olvadtak  le a fák törzsén, mint a fagylalt a tölcsér oldalán. A melegen ereszkedő sötétség is éppen olyan édes volt, mint a langyosodó jégkrém a nyelved hegyén.

Péterfy Bori koncert volt, ami mindig csodás, de a szabadban még inkább, főleg, mert veled voltam. Táncoltunk, énekeltünk, aztán a sötétben hazaindultunk. Ahogy ballagtunk, mögöttünk egy fiatal női hang a koncerten hallott egyik dalt énekelte, meglehetősen kihívóan: „Őt, csak őt, csak őt kívánom én…” 

Te nem figyeltél fel rá, de én kihallottam a dalrészletből, hogy pontosan nekem szól. Hátra sem kellett néznem, egyszerűen megéreztem a felhívást. Úgy tettem, mintha meg sem hallanám, és igazából így is volt: kicsit sem érdekelt, kiben ébresztettem vágyat.

Csak te számítottál, csak te érdekeltél.

Akkor is és később is, amikor nem csak a koncertekből, de a küzdelmekből is kijutott. Te mégis lemondtál rólam egyetlen pillanat alatt.

Én küzdöttem érted, még saját magammal is, te pedig az első harcnál feladtad.

Csetnegi László

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük