Újra beléd szerettem

Te eszpresszót rendeltél magadnak én pedig kötelet a nyakam köré. Na jó nem, de legszívesebben azt kértem volna a pincérlánytól a durcás tekinteted láttán.

– Nem értem miért erőltetjük ezt az egészet! -durmoltad magad elé, mire én hirtelen élénk érdeklődést kezdtem el tanúsítani a kávézóban tartózkodó vendégek iránt.

Kerültem a beszélgetést veled és úgy tűnt, hogy te is nagyon szépen elvagy az asztalterítő fodrainak a számolgatásával.

Haragudni kezdtem rád, magamra, mindenkire. Legfőképp azokra, akiktől olyan sallangok származnak, mint pl.: “másnak még ennyi sem jut”, “minden pillanat maga a csoda”, stb.

Hiába próbáltam markoló kanállal kiturkálni a lelkemből a közhelyeket, napi motivációs szövegeket, én csak arra tudtam gondolni, hogy csessze meg! Persze a 18 pluszos megfogalmazásban.

És még volt egy halom “magasztos” gondolat a fejemben örökbecsű népi motívumokkal hímezve.

Meg te, a hihetetlenül szépen ívelt felső ajkaddal, mely hiába gördült lefelé, számomra mégis az életigenlés szimbólumává vált.

– Igyuk meg ezt a löttyöt és menjünk! -mondtam rendre utasítóan, mire te rám sem emelve szemeidet csak bólintottál.

Intettem a pincérlánynak, aki ugyanazzal a póz-mosollyal tért vissza hozzánk, mint amikor a rendelést felvette. Barátságos, de mégis unott hangját hallgatva a fejem fölé helyeztem a képzeletbeli mártírkoszorút és csak arra tudtam gondolni, hogy miért kellett nekünk megint összevesznünk. Pláne épp most?!

Miután elment a lány belőled is feltört az indulat.

– Lehet jel. Hiszen éppen a mi napunkon vesztünk össze.

– Hagyjál már ezzel a hülyeséggel, nem a buszon vagyunk, hogy jelezgess itt nekem! Összevesztünk és kész, nem kell belőle egy álspirituális melodrámát kreálni.

Felpattantál a székről és sietős léptekkel a pulthoz mentél.

Egy ideig magamban morgolódtam, majd feltűnt a velem szemben ülő idős hölgy. Horgolt kardigánján piros pipacs bross, nyakán ízléses kis gyöngysor díszelgett. A retiküljében kutatott, majd elővett egy rúzst belőle, és akkurátus mozdulattal kifestette vele a száját. Halvány mosoly futott át az arcomon, amikor egy hajlott hátú öregúr csoszogott oda hozzá, a karját nyújtotta neki, majd távoztak a kávézóból.

Közben te is visszaértél, panaszos hangon kijelentetted, hogy elfogyott a karamellás kocka, majd a zsebedbe nyúltál és ajakbalzsamot vettél elő. Néztem, ahogy bekened vele a szádat és már éppen kezdtem magam egy megrendezett jelenet szemtanújának érezni, amikor valami fejbe vágott. Két szó, amit te mondtál ki pár perce.

“-Lehet jel.”

Felálltam és karomat nyújtottam feléd és közben azt mondtam:

– Igazad van. Ez egy jel.

Értetlenül néztél rám, de a kezedet a jobbomra tetted, majd mi is távoztunk.

Már jócskán magunk mögött hagytuk a kávézót, amikor megkérdezted, hogy mire kaptam jelet. Rád néztem és hirtelen nagyon mulatságosnak tűnt az elmúlt óra jeges hangulata és az egész veszekedésünk. Hangosan felnevettem, te pedig értetlen hangon megkérdezted:

– Min nevetsz?

Beletúrtam a hajadba és összekócoltalak.

– Azon aranyanyám, hogy megfeszülhetsz minden idegszáladdal, küzdhetsz ellene és hozzájárulhatsz a többi őszhajszálam megszerzéséhez, de fel kell tudnod dolgoznod egy tényt. Mégpedig azt, hogy nagyon úgy tűnik: ezt a kört velem kell végigcsinálnod.

– Majd csak kibírjuk valahogy. -mondtad csendesen, és elégedetten rám néztél. – Tehát akkor ez azt is jelenti, hogy nekem volt igazam és mégiscsak kapunk jeleket!

Hegyi László
Férfi titkok

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük