Te eszpresszót rendeltél magadnak én pedig kötelet a nyakam köré. Na jó nem, de legszívesebben azt kértem volna a pincérlánytól a durcás tekinteted láttán.
– Nem értem miért erőltetjük ezt az egészet! -durmoltad magad elé, mire én hirtelen élénk érdeklődést kezdtem el tanúsítani a kávézóban tartózkodó vendégek iránt.
Kerültem a beszélgetést veled és úgy tűnt, hogy te is nagyon szépen elvagy az asztalterítő fodrainak a számolgatásával.
Haragudni kezdtem rád, magamra, mindenkire. Legfőképp azokra, akiktől olyan sallangok származnak, mint pl.: “másnak még ennyi sem jut”, “minden pillanat maga a csoda”, stb.
Hiába próbáltam markoló kanállal kiturkálni a lelkemből a közhelyeket, napi motivációs szövegeket, én csak arra tudtam gondolni, hogy csessze meg! Persze a 18 pluszos megfogalmazásban.
És még volt egy halom “magasztos” gondolat a fejemben örökbecsű népi motívumokkal hímezve.
Meg te, a hihetetlenül szépen ívelt felső ajkaddal, mely hiába gördült lefelé, számomra mégis az életigenlés szimbólumává vált.
– Igyuk meg ezt a löttyöt és menjünk! -mondtam rendre utasítóan, mire te rám sem emelve szemeidet csak bólintottál.
Intettem a pincérlánynak, aki ugyanazzal a póz-mosollyal tért vissza hozzánk, mint amikor a rendelést felvette. Barátságos, de mégis unott hangját hallgatva a fejem fölé helyeztem a képzeletbeli mártírkoszorút és csak arra tudtam gondolni, hogy miért kellett nekünk megint összevesznünk. Pláne épp most?!
Miután elment a lány belőled is feltört az indulat.
– Lehet jel. Hiszen éppen a mi napunkon vesztünk össze.
– Hagyjál már ezzel a hülyeséggel, nem a buszon vagyunk, hogy jelezgess itt nekem! Összevesztünk és kész, nem kell belőle egy álspirituális melodrámát kreálni.
Felpattantál a székről és sietős léptekkel a pulthoz mentél.
Egy ideig magamban morgolódtam, majd feltűnt a velem szemben ülő idős hölgy. Horgolt kardigánján piros pipacs bross, nyakán ízléses kis gyöngysor díszelgett. A retiküljében kutatott, majd elővett egy rúzst belőle, és akkurátus mozdulattal kifestette vele a száját. Halvány mosoly futott át az arcomon, amikor egy hajlott hátú öregúr csoszogott oda hozzá, a karját nyújtotta neki, majd távoztak a kávézóból.
Közben te is visszaértél, panaszos hangon kijelentetted, hogy elfogyott a karamellás kocka, majd a zsebedbe nyúltál és ajakbalzsamot vettél elő. Néztem, ahogy bekened vele a szádat és már éppen kezdtem magam egy megrendezett jelenet szemtanújának érezni, amikor valami fejbe vágott. Két szó, amit te mondtál ki pár perce.
“-Lehet jel.”
Felálltam és karomat nyújtottam feléd és közben azt mondtam:
– Igazad van. Ez egy jel.
Értetlenül néztél rám, de a kezedet a jobbomra tetted, majd mi is távoztunk.
Már jócskán magunk mögött hagytuk a kávézót, amikor megkérdezted, hogy mire kaptam jelet. Rád néztem és hirtelen nagyon mulatságosnak tűnt az elmúlt óra jeges hangulata és az egész veszekedésünk. Hangosan felnevettem, te pedig értetlen hangon megkérdezted:
– Min nevetsz?
Beletúrtam a hajadba és összekócoltalak.
– Azon aranyanyám, hogy megfeszülhetsz minden idegszáladdal, küzdhetsz ellene és hozzájárulhatsz a többi őszhajszálam megszerzéséhez, de fel kell tudnod dolgoznod egy tényt. Mégpedig azt, hogy nagyon úgy tűnik: ezt a kört velem kell végigcsinálnod.
– Majd csak kibírjuk valahogy. -mondtad csendesen, és elégedetten rám néztél. – Tehát akkor ez azt is jelenti, hogy nekem volt igazam és mégiscsak kapunk jeleket!
Hegyi László
Férfi titkok
(kezdőkép: Unsplash)
