Kilenc éve volt, úgy emlékszem. Izgatottan vártam a buszmegállóban, csokival és egy üveg borral a kezemben. Csak néhány perces séta volt a lakásig.

Áprilisi napsütésben sétáltunk, ami már simogat, de még nem éget.

Kivillant a fogszabályzója, ahogy zavartan mosolygott, míg a szobába vezettem, de a szemében kíváncsiság is csillant. A heverőre ültünk, egymás mellé. Kibontottam a bort, bekapcsoltam a zenét. A kedvencei, sorban egymás után: Bikini, Chris Isaac.

A tavasz még az elhúzott függönyön át is utat tört magának, a napsugarak úgy buktak át a „réseken”, akár a patak a sziklák között. A szegényes bútorzatú panellakás, az ócska albérleti szoba, semmit sem számított. Ültünk egymás mellett, és szívtuk magunkba a zenét, a tavaszt, és néhány pillanatra… a szerelmet is.

Egyikünk sem szólalt meg, meg sem öleltem, meg sem csókoltam, csak borozgattunk és zenét hallgattunk. Csak az ajtóban fogtam át a derekát, ott csókoltam meg, gyengéden és mégis mohón.

Tökéletes délután volt.

Mintha bezárkóztunk volna egy magunk teremtette világba, mintha egy kis makett hajóban lettünk volna, amit borosüvegbe építenek gondos kezek. Mint abban a dalban, a Time in a bottle címűben, ami az egyik X- Men filmben volt, amikor úgy felgyorsult a srác, hogy szinte megállt az idő:

„Ha az időt üvegbe zárhatnám, az első dolgom volna, hogy elmentsek minden napot a végtelenségig,

hogy veled tölthessem.”

Sokszor eszembe jut mostanság, a kijárási korlátozás idején az a nap, az a délután. Ha tehetném, most abba a napba zárkóznék be, azzal a lánnyal.

Csetnegi László

(kezdőkép: unsplash)