Kamasszá tettél – interjú Lackfi Jánossal új regénye, a Levágott fül kapcsán

Minden könyvet megvizsgálnak a gyerekeim, amit olvasok, ha nem is impresszumi mélységekig, de véleményezik a borítóját, kialakítását, és mesélnem kell nekik a történetről is. Amikor Lackfi János Levágott fül c. könyvét vette kézbe  a kisebbik lányom, és a szerző fotójához ért, ez szaladt ki a száján: „Anya, ez az író pont úgy néz ki, mint  a kis herceg!”

És valóban: János csöppet sem hat komoly-felnőttesen, pedig 47 évesen már a legtöbben így néznek ki és gondolkodnak. Talán ez lehet írásainak is a titka: lélekben örökre gyerek és kamasz tudott maradni.

Nem csoda, hogy legújabb regényének, a Levágott fülnek is két kamasz főszereplője van: egy vak lány, Lili, aki sokkal többet lát a világból, mint gondolnánk, és egy kamasz fiú, Zalán, aki néha kevesebbet lát a világból, mint kellene. Lackfi Jánost, a hatgyerekes apukát, többszörös nagypapát, az elképesztően sok gyerek- és felnőttkönyvvel, műfordításkötettel és számtalan díjjal rendelkező írót faggattuk legújabb könyve, a Levágott fül c. regény kapcsán.

 

FP: Azt mondod, nem hosszútávfutó alkat vagy, közelebb állnak hozzád a rövidebb műfajok, de tízévente egyszer azért írsz egy regényt. A következőre is ennyit kell majd várni?

LJ: Kotkodács, minden tíz évben egy tojás?

Nemnem, már megvan a titok kulcsa,

a kipróbált csodatechnika.

Szóval tudom, hogy kell nekiülni rendesen.

A következő regényt lekaratézom ugyanígy két-három év alatt, mint ezt. 2019 január 1-től kezdem, szigorúan. Csomó szöveg megvan már belőle, rengeteget kutattam, úgyhogy mostantól kamikaze-üzemmód.

Közben sem unatkoznak majd az olvasók, készen van a Minden napra egy sztori épp egy évre való olvasmánnyal, és félkész családunk életregénye, a Vízen járni tilos.

 

FP: A könyvedet azt teszi izgalmassá, hogy hűen követi az emberi tudat izgágaságát: a kalandos történetet időnként szabadversként is olvasható, lüktető szövegbetétek törik meg. Küzdött benned a prózaíró és a lírikus?

LJ: Azért remélem, a regényíró kiütéssel győzött. Esetleg csalánkiütéssel.

Viccet félretéve, szerettem volna érzékeltetni azt a vibrálást, amellyel belül mindannyian lázasan keressük az élet értelmét, helyzeteink megoldását, mások indítékait:

Vajon mit akart mondani azzal, hogy “jó napot?”. Hogy szeret vagy hogy gyűlöl vagy hogy közömbös vagyok neki?
Tényleg gyanakodva nézett vagy csak én gyanakszom rá?
Az ott egy újabb ránc vagy csak árnyék?
Most múlik pontosan vagy máris berúgtam?
Tényleg ő ült abban a kocsiban, s ha igen, hogy került ide?

Ilyen szívdobogás-szerűen szerettem volna írni,

ahogyan a kamaszok élnek sokszor. Meg a felnőttek is.

 

Fotó: Molnár Mihály

FP: A főszereplő fiú számára két felnőtt véleménye nagyon fontos: Zsolti báé, a cselgáncsedzőjéé és a plébánosáé, akinél rendszeresen ministrál. Mit gondolsz, ma még fel tudnak így nézni a pedagógusaikra a kamaszok?

LJ: Ez a két ember egy-egy sziget az ő tengerén. Vagy partra száll, vagy megkerüli őket. Olyan erős jelenlétük vagy megfogalmazásaik vannak, amiket mindenképp figyelembe vesz. Ha nem is ért mindig egyet velük.

Édesapját valószínűleg jobban szereti, csak az apa sokkal közelebb áll hozzá, és kevésbé elfogadó. Továbbá egy-két hazugságára is fény derül, ami dühvel tölti el a fiút. Van olyan pont, amikor kalapáccsal verné szét saját szülője fejét, ami hát, nem annyira szép dolog.

Zalán mindenkit kritikával kezel, de keresi a szilárd pontokat. Főként mert egy levágott emberi fülön, mint “banánhéjon”, az egész élete elcsúszni látszik…

 

FP: A kötet eleinte akár „könnyed” kamaszkönyvként is olvasható, később egyre több gyomrost (cselgáncsosabban több rúgást) viszel be az olvasónak. Az egyik szereplő esetében szinte az volt az érzésem, ennyi bánat nem is érhet egy embert. Miért kínzod a hőseidet?

LJ: Azt hiszem, tényleg a kelleténél többet kínozzuk egymást, mi, emberszabásúak.

Közel kerülünk egymáshoz, és belelépünk rendesen a másik lelkivilágába.

Évtizedekig, élethosszan hordozunk egy-egy tüskét.

Közben azért vígan éljük az életünket, süti, koktél, Honolulu, Tenerife, városi biciklizés, piknik a hídon, kocsmai röfögés, csajos este, mulatási, csapatási… Viszont valahol fetreng bennünk magzatpózban egy sok sebből vérző kis lény.

Lili, a kőkemény vak lány és Zalán, a dühös kamasz talán a fekete és fehér szín, akár a sakkbábuk esetében. Egymás kiegészítői, ellentétei. Egy érem két oldala.

Mindkét srác átlagos családból indul. Lilinek kemény tragédiák jutottak, betegség, haláleset, ahogy sokaknak a környezetünkben. A fiúnak nincs ennyire sok baja, de közben az egész világgal van baja.
Ezért keveredik nyomozásba, rendőrségi ügybe, ámokfutásba.
Mindketten kínkeservesen küzdik ki az arcukat, de azért közben sok szép és vicces dolog is történik velük.

 

Fotó: Molnár Mihály

FP: Sokan úgy tartanak számon, mint az egyik olyan írót, aki a legszebben beszél és ír magyarul. Ebben a könyvben is fantasztikus szócsemegékkel ajándékozod meg az olvasókat. A kamasz főszereplők beszéltetése mennyiben jelentett kihívást a stílus kialakításakor?

LJ:

Nagy küzdelem volt, hogy laza is legyen a nyelv,

zsiványos, kreatív, de ne annyira szlenges, hogy az idő majd gyorsan megegye.

Hogy sikerült-e? Csak remélni tudom.

Sokat köszönhetek előolvasóimnak, Margit lányomnak, Szabó T. Anna kolléganőmnek, és legfőképp remek szerkesztőmnek, M. Nagy Miklósnak, aki például a disztópiás szál beszövését is javasolta.

 

FP: Megható jelenet, amikor az egyik szereplő hangokat gyűjt a barátjának. Azonnal a Neruda postása című film ugrott be, melyben a főhős egy hangfelvevővel járja körbe a szigetüket, és szigorúan katalogizálva felveszi a szél, a különféle méretű hullámok, de még a csillagok hangjait is. Neked mik a kedvenc hangjaid, neszeid?

LJ: Nem vagyunk hangszűkében. A partra csapódó víz kotyogását, toccsanásait, harsogását akármeddig elhallgatnám, akár a Dunánál, akár patak mentén, akár a tengernél. Most Ausztráliába megyek, lesz is rá alkalmam.

Fával fűtünk, úgyhogy a tűzropogás is alap, főként, ha a hasábok izzása látvánnyal is megfejeli a dolgot.
Mostanában többször megborzongatott, ahogy a felhős égen tovahúztak a vadlibák, és a távolból hallatszott elszórt gágogásuk.
Ahol lakunk, pár száz méterre lovarda van, átpördülnek a nyihogások gyakran.
Azt is szeretem, hogy a közeli kőbányában időnként bumm, robbantanak.
És roppant vicces a szomszéd szamara. Körülbelül ugyanennyire ronda hangot ad ki az egyik zsámbéki kertben az amúgy gyönyörű páva.

 

FP: Mutatsz egy fotót kamaszkori önmagadról? Elárulod, mi volt a gimnazista János kedvenc zenéje és könyve? És mi volt a legnagyobb álma?

LJ:

Nagy Deep Purple-rajongó voltam,

és Jimmy Hendrixről se könnyen lehetett levakarni. 

Walter Scott Ivanhoe című kalandregénye nagy kedvencem volt illusztrált kiadásban. És tizennégy évesen rendesen felkavartak a Háború és béke viharai. Persze a hosszadalmas részeket átlapoztam.

Azt hiszem, nem voltam típus-kamasz.

Az álmom az volt, hogy felfigyeljenek rám, és rendkívülinek tartsanak. Legszívesebben úgy értem volna el ezt, hogy egyszerre leszek sziporkázóan spontán és torokszorítóan becsületes. Mint egy lovag.

Finy Petra

 

Címlap, fotók: Molnár Mihály

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.