„Krízishelyzetekben a józan döntéseket többnyire a nők hozzák” – interjú Jásdi Istvánnal

Mit gondol egy hetvenéves férfi kitartásról, családi összetartó erőről, szerelemről és boldogságról?

Jásdi István borásszal, íróval Finy Petra beszélgetett Mi maradunk! című, új kötete kapcsán.

 

FP: A fülszöveg tucatregény kifejezése mire utal?

JI: Arra, hogy ennek a tucatnyi embernek az élete Magyarországon, Közép-Európában, vagy akár Európában, egyáltalán nem különleges. Azoknak a családoknak, akik az elmúlt évszázadot végigküzdötték, ugyanúgy megvannak a saját áldozataik és hősi halottaik, a két háború felszabdalta a sorsukat. A kötet annyiban tucatregény, hogy bárkiről szólhat. A cím viszont arra a tanulságra utal, melyet családom összes tagjának sorsából kaptunk, hogy márpedig mi maradunk.

FP: A nők története kapcsolódik a férfiakéhoz, írja. Szókratész szemszögéből más a világ, mint Xantippééből. De nem kevésbé igaz. Hogy érti ezt?

JI: Ha jobban megnézzük, az élethez több köze volt Szókratész feleségének, például amikor nyakon öntötte az öreget egy bili tartalmával, mert az épp kisfiúkkal sétálgatott Xantippének ott volt a tucatnyi gyerek: Szókratész lehetett szellemes, bölcs, ironikus, a feleségének ebből nem sok jutott, kapott egy férjet, aki alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a családjában a férfi szerepet betöltse. De ilyen más családban is előfordult. Marx erre a kedvenc példám: miközben megváltotta a világot, gyakorlatilag éhen haltak a gyerekei.

Én mindig gyanakszom a világmegváltókra.

A világot megváltani könnyű: nem kell állandóan erőfeszítéseket tenni, mint egy anyának, aki naponta törli ki a gyereke fenekét.

Ha valaki meg akarja váltani a világot, előbb mentse meg a beteg nagynénjét, lássa el otthon a feladatait.

FP: Az asszonyok háttérmunkája látszólag árnyékban való működést jelent, mégis létkérdés a férfiak és a család szempontjából. Mindig ilyen fontos volt a nők ereje?

JI: Nem tudom, hogy más évszázadokban ez hogyan alakult, de egy olyan időszakban, amikor a 20-30 éves férfiak a családokból csapatosan vonulnak el háborúzni, csak így történhetett. A férfiak aztán vagy hazajöttek, vagy hadifogságba kerültek, de közben ezek a családok fennmaradtak és működtek az asszonyoknak köszönhetően.

A történés szintjén ez kevesebb, mint ami a férfiakat a háborúban érte, mégis nagyon fontos ez a megtartó női erő.

FP: Akkor nemcsak a hősök számítanak, hanem a túlélők is és a megtartók is?

JI: A hősök áldozatot hoznak: de csak akkor válhatnak hősökké, ha ott vannak mögöttük az asszonyok, és az élet tovább menetel. Nemcsak a biológiai élet, hanem azok a dolgok is, amiket az életben fontosak. Persze a generációk is változnak, az a vallás, mondjuk, amiért az egyik generáció még háborúba ment, mert olyan fontos volt neki, egy következőnek már nem jelent annyit.

FP: A változásokat illetően Önnek is sajátos elve van: új élethelyzetben sokszor a konkrétat választja az elvont helyett.

JI: Az én életemben mindig voltak ilyen elágazások. Amikor a pályámról elmehettem volna nagyon elméleti irányba, inkább gyakorlati irányba indultam. Pedig közgazdász koromban hívogattak előadásokat tartani marketingről Párizsba, Londonba, vagy jártam Brüsszelbe. Hasonlóan fontos emberekkel találkozva, négy nyelven beszélgetve rettentően fontosnak éreztük magunkat– nevet.

FP: Ön is?

JI: Igen, de az ember egy idő után ráébred, hogy négy nyelven is lehet a semmiről beszélni.

A nagyon fontos dolgokról kiderült, valójában

hihetetlenül felületes dolgok.

Valószínűleg ez váltotta ki belőlem azt, hogy nekem konkrétabban kell megfognom az életet.

FP: A családjára is jellemző ez a konkrétumokba való kapaszkodás. Ha csak egy 56-os példát veszünk: amikor más azzal van elfoglalva, hogy hősködjön, ők beálltak a sorba kenyérért.

JI: Krízishelyzetekben a józan döntéseket többnyire a nők hozzák. 56-ban például apám hajlamos lett volna elmenni, és belevetni magát a harcokba, lőni az ávósokra, sőt az első este ott is volt a Rádiónál, de anyám elrángatta onnan a három gyerek miatt. A nőknek muszáj megőrizni a hidegvérüket, még akkor is, ha egyébként érzelmileg azonosulnak a célokkal. Más felelősségük is van.

FP: Sok drámai helyzetbe csempész humort. Az ostrom, ostrod félrehallást, vagy amikor a húga a bombázást gombászásnak hívja.

JI: Egyrészt én is gyerek voltam, amikor ezek történtek, és egy tízéves szemével láttam az eseményeket, másrészt a helyzet drámaiságát utólag jobban látjuk, de az ember akkor, főleg gyerekként, nem érzi. Mi csak ezt tudtuk: most lemegyünk a Sipos néniékhez, mert lövöldöznek a töltés mögött. De hogy ez veszélyes, csak a felnőttek sejtették. A családban persze akadtak drámai helyzetek, melyek rányomták a bélyegüket bizonyos időszakokra, de mi közben éltünk. Volt zsidóüldözés, kommunizmus, időnként valakit kivégeztek a családból, lecsukni szerencsére nem csuktak le senkit.

A család polgári létéből elveszett az anyagi biztonság, de a szellemi önállóság megmaradt. Nagyapám például BBC-t hallgatott.

FP: Csak akkor be kellett csukni az ablakot.

JI: Bizony. Egy volt tanítványától pedig rendszeresen kapta a National Geographicot, vagyis független értelmiségi volt. Ha nagyon unatkozott, elővette a matematikai példatárat, és feladatokat oldott meg, mert abba nem lehetett beleszólni. És volt még valami: az evezés, ami nagyapámnak, apámnak és később nekem is felszabadító élményt nyújtott. Nagyapámnak ugyan a háborúk miatt kimaradt két olimpia, de később is folytatta, 35 évesen kezdte elölről az egészet.

FP: „Rutinunk van a túlélésben”: akkor ez szellemi értelemben is igaz.

JI: Igen, bármilyen körülmények közé kerülünk, az embernek magára kell zárnia a saját kis világát. Mi így éltünk. Egy vár volt az Ibrahim utca 13., ahol a nagyszüleimmel, szüleimmel, unokatestvéreimmel laktunk együtt, és gyakorlatilag senkitől nem kellett tartani.

 

FP: Megható olvasni a feleségének szóló ajánlást. Erős a szövetség Önök között: Párizsban remekül összedolgoztak, és a borászat működtetésében is. Jól érzem?

JI: Most hetvenévesen már bátrabban mondom, hogy igen. A legveszélyesebb dolog a házassággal kapcsolatban, amikor illúziókat táplálunk, hogy ez baromi könnyű. Baromira nem könnyű. Meg kell dolgozni érte, bár nem szeretem ezt a szót, hiszen ez nem munka, inkább az ember megpróbál úgy élni, hogy a házasság megmaradjon. Nem azért szeretjük a másikat, mert muszáj, hanem mert végsősoron nekünk ez jó. Az ember az életét nem élheti végig csak azért is.

FP: Mi a titka egy ilyen hosszú házasságnak?

JI: Nem kell elválni.

Amikor az embernek nagyon nagy kedve lenne,

akkor sem kell elválni.

FP: Párizs mennyire volt nagy váltás Budapest után?

JI: A fogyasztói társadalom beszippantott minket. Akkoriban itthon hiánygazdálkodás volt, ha mosógépet akart venni az ember, elkezdte járni a boltokat, hogy megvesztegesse az eladókat, ha három hét múlva érkezik, majd szóljanak neki. Ehhez képest, amikor átmentünk Párizsban a Félix Potinbe, szólt a zene, a gyerek ült a bevásárlókocsiban, azt éreztem, hogy hű, de nagy ember lettem! Sokáig azt hisszük, ez a lényeg, aztán rájövünk, hogy nem. De ahhoz haza kellett jönni.

FP: Itthon, ahhoz, hogy a francia kiküldetés utáni jólétet feladják, és leköltözzenek Csopakra, nagy lelkierő kellett, nem?

JI: A vadkapitalista verseny legsűrűjében voltam a rendszerváltozás után: egy új céget alapítottam. Jó helyen voltunk, ki is használtuk, anélkül, hogy csaltunk volna.

FP: És hogyhogy feladta ezt?

JI: Akkor lettem ötvenéves, ami jó alkalom arra, hogy az ember elgondolkozzon. A kollégáimat szerettem, a közeg sem volt rossz, de együtt valahogy mégis embertelennek éreztem.

FP: Az életformaváltással együtt járt az is, hogy a kapcsolatai is átalakultak?

JI: A barátok nem tűntek el, és a munkatársak sem. Jó döntés volt, persze nem anyagilag. Annyira vagyok közgazdász, hogy tudjam, azok, akikkel egy pályán voltam, már mind több vagyonnal rendelkeznek.

De nekem közben zseniális húsz évem volt.

És ebben a zseniális húsz évben többet tudtam lenni a családommal, olyasmivel foglalkoztam, amit szeretek, és olyan új baráti köröm alakult ki, amit nem cserélnék el.

 

FP: Igazi kapcsolatainkat sokszor virtuálisakra cseréljük. A bor a valódi kapcsolatok megőrzésében is segít?

JI: Személy szerint nem tudok jobbat a bornál erre. Már a felnőttek között, mert a gyerekek még könnyebben megtalálják a kapcsolatokat. Megosztott ez a társadalom, de egy üveg bor mellett el lehet tölteni anélkül egy estét, hogy az ember kimondaná akár egyetlen politikus nevét.

FP: Nem rémisztette meg, hogy ötvenévesen a nulláról kellett megtanulnia a borászkodást, mintha fiatal pályakezdő lenne?

JI: Nagyon kell benne hinni, és következetesen csinálni. Fontos, hogy legyenek olyan barátaid, akik a szemedbe mondják az igazságot.

Így hosszú távon talán üzletnek sem rossz a borászkodás, de inkább olyan üzlet ez, amiben nagyon jó élni, és egy szellemi embernek is kellemes szakma.

 

FP: És honnan jött az írás?

JI: Anyám verseket írt, a testvérem újságíró, de én csak egy Achilles-sérülésem után kezdtem el írogatni, amikor sok időm lett. Bár tudtam, hogy azt, amit írok, már úgyis sokan megírták. Tudtam, nem én egyedül fedezek fel dolgokat, de az emberben sokszor megvan a kényszer, hogy azt higgye, bizonyos dolgokat csak ő lát. Aztán kicsit jobban körülnéz, rájön, hogy hopp, más is látja, nem kell mindenütt nyüzsögni, és címlapra kerülni.

FP: Ez hány éves korban következik be?

JI: Elég későn, de hatvan körül már esélyes, hogy eljusson ide – nevet.

 

FP: Aki a jó borokat szereti, az általában a jó ételeket is. Szeret főzni?

JI: Nem, sajnos,

szerelmünk hajnalán a feleségem kitiltott a konyhából, mert rosszul mosogattam, és én hagytam magam lebeszélni, amit azóta már bánok.

Csak azóta értékelem a jó ételt, hogy Franciaországból hazajöttünk. Azelőtt itthon mennyiségi evés volt, az is csak hetente egyszer, amit mindig éhes kamaszként igen fájlaltam.

FP: Sokat vitorlázik?

JI: Keveset ahhoz képest, hogy ilyen közel van a kikötő. Amikor az evezést abbahagytam, elkezdtem vitorlázni. Ezt a közeget és a természetre utaltságot az ember nagyon meg tudja szeretni.

FP: Hasonlóan elszánt a vízen, mint a szárazföldön, amikor a Csopaki borvidéket védelmezi?

JI: Igen, abba most beleszálltam.

Elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne féljek.

Itt már személyes érdekek és ütközések vannak, és egy harmincévesnek mindig végig kell gondolnia, hogy jaj, mi lesz majd! Nekem nem kell végiggondolni. De a harcunk sajnos majdnem esélytelen. Mi, magyarok az elmúlt huszonvalahány évben csak azt tanultuk meg, hogy a pénzünkért mindent lehet.

FP: Milyen céljai vannak még, valami, amire nagyon vágyna?

JI: Soha nem voltak nagy céljaim: mindig a következő kettő.

FP: Sikeresnek érzi magát?

JI: Nem érzem magam sikertelennek és boldogtalannak.

A siker nem cél.

Most az a cél, hogy majd ki kell cserélni a traktort, aztán kibővíteni a palackos tárolót. Meg van két hektár szemben, amiből tudom, hogy nagyon jó bor lenne. És persze élvezem, hogy a családommal lehetek.

Finy Petra

Fotók: Éles Balázs

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük