Mindenki sír, hogy milyen szar világ van, meg hogy milyen szarul élünk. Na, az ilyen ember nem élt még szarul… – interjú Lippai Mariannával

Lippai Marianna az a nő, akivel érdemes lenne mindenkinek legalább egyszer találkoznia az életében.

Csak mert egészen biztos, hogy megváltozik az élete. Különleges nő, különleges ember, különleges Életkedv-vel.

Pár éve összehozott a sors, vagy inkább a Jóisten Mariannával. Azóta nagyon jó barátnők vagyunk. Imádom, mert nem csak hogy természetes és gyönyörű, de hihetetlenül jó fej és vidám is. Szeretet sugárzik belőle, mindig, mindenhol. És hogy miért csak most készítettem vele interjút, azt nem is tudom… Valószínűleg azért, hogy egy olyan szuper lehessen, mint amilyen végül most lett.

Tomkó Bori: Te minek definiálod magad elsősorban?

Lippai Marianna: Én motivációs író és előadó vagyok most már kizárólag. Író vagyok, hiszen motivációs gondolatokat írok nap, mint nap az embereknek, hogy kibillentsem őket a poshadt vízből, amiben szeretnek fetrengeni, hogy kimozduljanak egy kicsit. Előadó is vagyok, mert egy héten mostanában úgy 3 előadásom van országszerte.

Most már kevesebbszer kerül elő az a megnevezés rólam, hogy „ja, az a nő, akinek meghalt a gyereke…”. És nekem ez nagyon fontos. Szeretném is, ha ez a bélyeg már lekopna rólam. Teljesen nem fog, mert úgyis mindenki tudja, hogy ez volt a kiindulópontja az egész ÉLETKEdv-nek, de most már azt látják, hogy itt van egy karakán, erős, magabiztos, határozott, céltudatos nő, aki tudja, hogy mit akar. És ezt tudom átadni nagyon sok nőnek.

T. B.: Látszik rajtad, hogy imádod az életet!

L. M.: Igen és ezt hangoztatom is mindenhol. Jönnek az emberek állandóan a pénzzel, hogy az a fontos, azt gyűjtögetik, foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. Én meg azt mondom, hogy ne gyűjtögessük már a kispárnánk alatt! Én azt mondom, éld az életed! Te is megtehetnéd azt, amiben irigykedsz másokra.

Mindenki sír, hogy milyen szar világ van, meg hogy milyen szarul élünk. Na, az ilyen ember nem élt még szarul…

Nekem az a fontos, hogy az emberekkel megértessem, hogy nagyon jó világunk van, csak egy kicsit jobban kéne értékelnünk. Nagyon fontos, hogy az ember mindig arra koncentráljon, hogy a boldogság állapotot úgy lehet elérni, hogy arra koncentrál, amije van. Mindegy, ha kevesed is van, de az a kevés lehet, hogy a legnagyobb boldogságot jelenti neked.

De mi a baj az emberrel? Hogy reggel úgy kel fel, hogy ja, a tököm kivan, bezzeg a szomszéd megvette már az új kocsit, én meg még mindig ezzel a szar régivel járok. És nem úgy gondol rá, hogy de jó, hogy ez is van, mert ez is elvisz A-ból B-be. Van 4 kereke, műszakilag stabil és tök jól tudok közlekedni vele. Nem ez lenne a lényeg?

Sokszor sajnos a külsőséget nézik. Én például nem adok erre. Nekem ugyanúgy volt kis Polskim, meg mindenféle ütött kopott autóm, de legalább volt és hálás voltam érte.

Egyébként mindenki ugyanazzal az eséllyel indul. A lustasággal kezdődik alapvetően az egész. Neked ugyanannyi bemenni a fürdőszobába reggel és rendbe rakni magad, mint nekem.  De mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Mindenkinek könnyű lenne, csak meg kell saját magának könnyíteni az életét. Ne keressen kifogást! Minden csak rajtunk múlik. Nem tud helyettünk élni senki, nem tud jól kinézni helyettünk senki, nem tud edzőterembe járni senki, nem tud helyettünk szeretni senki és még folytathatnám a sort… Minden ott van bennünk!

T. B.: Mi a célod az előadásaiddal?

L. M.: Az, hogy felébresszem az embereket. Képletesen kicsit felpofozzam őket, hogy hahó, keljél már fel! Csak egy picit érezd már meg, hogy jó világod van! És arról nem is beszélve, hogy a szeretteink… amikor ott vannak velünk, ne azzal kezdjük rögtön például, amikor hazajön, hogy: Hol voltál már megint?! Hanem hogy “Hello édes, de jó, hogy hazajöttél!”

Elmúlik az életünkben az érzékiesség sajnos. És nem arra fókuszálunk, hogy szeretetet vigyünk be a szeretteink életébe. Azoknak a szeretteinknek az életébe, akikkel egy fedél alatt élünk!

T. B.: Csak nők vannak az előadásaidon?

L. M.: Nem, most már annyira boldog vagyok! Az elmúlt másfél évben megnőtt a férfiak száma is. Általában párban jönnek, a feleségükkel, szerelmükkel. És a grátisz, a plusz ebben az, hogy amikor hazamennek, utána pár hét múlva rámír valamelyikük, hogy megváltozott valami a kapcsolatukban, pozitív irányban. Elkezdtek odafigyelni egymásra a mindennapokban.

Arról nagyon sokat beszélek az előadásomban, hogy a párkapcsolat az egy kőkemény meló minden nap, mindkét fél részéről. Pici apró dolgok, amit a másikért teszünk, akár csak egy puszi vagy egy üzenetben elküldött szívecske. És máris tettél valamit a kapcsolatotokért, az összekapcsolódásért, azért, hogy a lelketek ne szakadjon szét. De ha ez nincs meg, ez mindig lazul, akkor egyre jobban eltávolodnak egymástól, és ugye a végét mindannyian tudjuk, mi lesz…

Azért is szeretnek egyébként az előadásaimra járni, mert nagyon intenzíven beszélek a férfi lélekről is. Nem az az előadó vagyok, aki például, amikor túlnyomó többségében nők ülnek ott, akkor kihasználva ezt ledegradálom a férfiakat, lealjasítom őket, hogy milyen szemét disznók és ők az okai mindennek. Hanem pont azt gondolom, hogy egy férfi ugyanolyan lélek, mint a nő, saját érzelmi világgal. Csak a nők ezt nagyon sokszor rosszul látják. Amikor saját magukkal van problémájuk, akkor ezt ráhárítják a pasira. Én pedig ezzel nem értek egyet és ennek hangot is adok. Ennek a férfiak különösen örülnek, és azt mondják: végre valaki, aki ezt hangoztatja! Mert nekik is jól esik a jó szó, az ölelés és ugyanúgy igénylik ezt.

T. B.: Többször olvastam, hogy olyanokat írtak neked, hogy „Haknizik a meghalt gyerekével…”. Hogyan kezeled az ilyen és ehhez hasonló bántásokat?

L. M.: Az elején nagyon rosszul esett a lelkemnek. Alapjáraton én egy nagyon érzékeny nő vagyok. De utána ezt megtanultam kezelni. Méghozzá úgy, hogy miután az emberek lelkével foglalkozom, pontosan tudom, hogy ez semmi másról nem szól, mint az irigységről. Tudjuk azt, hogy az ember úgy van összerakva, hogy ha valaki felerősödik, túlél bármit, sikeres lesz, felépít valamit és ez a másik embernek még nem sikerül, akkor ezt a reakciót fogja kihozni belőle.

Olykor azért reagálok az olyanfajta kommentekre, mint a „gyereke halálából csinál pénzt”, mert: az elmúlt 6 évben megjelent 6 határidőnaplóm, ami minden hétre ad egy pozitív gondolatot. Ott például sehol nincs az én kislányom. Aztán most jelent meg a Lippai Marianna Életkedv gondolatai 2. kötete közel 300 gondolattal. Na most, ha abban valaki meg tudja nekem mutatni, hogy hol van a lányom, akkor azt fogom mondani, hogy teljesen igaza van. Nekem most a 6 év alatt közel 9 ezer írásom született, amiben nincs benne Dominika. Innentől kezdve nem érzem jogosnak ezt a kérdést.

Máskülönben ha ez így lett volna az elejétől kezdve, akkor tudod meddig tartott volna ez az Életkedv? Nem sokáig. Egy darabig ment volna, hogy szegény-szegény, és utána megcsömörlöttek volna ettől.

Dominika része lesz mindig az Életkedvnek, hiszen ő az alap, de most már egyre kevesebbet beszélek róla. Persze fogok, az Életkedv oldalon is. Megkértem a kedvelőimet, hogy ezt tartsák tiszteletben, hiszen ő a gyermekem, akit 95 évesen is meg fogok mutatni a nagyközönségnek, és szeretettel a szívemben fogok róla beszélni. Hiszen belőlem született, én vagyok az édesanyja.

T. B.: Van még egy szívügyed: meg szoktál látogatni családokat, ahol beteg gyermekeket nevelnek.

L. M.: Igen, ezt 3 éve csinálom. Nagyon fontos számomra. Körülbelül kéthavonta jutok el egy ilyen gyermekhez, akiket nem én keresek, hanem megtalálnak. Vagy inkább a Jóisten küldi őket az utamra. Van köztük, aki közben meggyógyult, de van, aki előrement. Azért megyek el, mert érzelmileg tudom támogatni a családot. mert a szülő érzi, hogy én tudom, miről beszél, mit él meg. El tudja mondani valaki olyannak, aki pontosan érti, miről van szó.

Kettős üzenete van ezeknek a látogatásoknak: egyrészt hogy a szülők vegyék észre, hogy milyen szerencsések, hogy egészséges a gyerekük. Meg egyáltalán, hogy van gyerekük! A másik pedig az, hogy tudom, milyen helyzetben vannak ezek a családok. Minden nap küzdenek, mert egy beteg gyerek az hihetetlen anyagi terhet ró a családra. Ezt el sem tudjuk képzelni… Amikor kiposztolom ezeket a látogatásokat, a végén mindig feltüntetem a család számlaszámát. És hála a Jóistennek, nagyon sok pénzt tudok a családoknak az Életkedvelőim által összegyűjteni.

Aminek pedig külön örülök és boldog vagyok, hogy egy bizalom alakult ki az Életkedvelők és köztem. Ami azt jelenti, hogy tudják, hogy amit én teszek ki, az biztos, hogy igaz és oda megy, ahova kell, a szülőkhöz.

De ahhoz nem kell közszereplőnek lenni, hogy segítsd a másikat!

Én akkor is segítettem, amikor Domi még élt. Ő írta azt egyszer egy fogalmazásában, hogy: „Az anyukám mindenkin segít, a beteg gyerekeken is…”

T. B.: Egyedül viszed az összes platformodat. Ezt a sok mindent hogyan csinálod?

L. M.: Úgy, hogy nekem csak ez a feladatom. Semmi mással nem foglalkozom. Az alapszakmámat, a rádiós műsorvezetést 3 éve teljesen abbahagytam. Kaptam azóta állásajánlatot például egy nagy rádióba is, de nem fogadtam el. Az Életkedvvel azért nagyon sok meló van. Bármennyire úgy tűnik, hogy csak a telefonomat nyomkodom, vagy Facebook-ozok, de basszus van 5 csatorna, amit viszek! Annak valahogy mennie kell, nem? Minden gondolatot én szerkesztek szövegileg, képileg, a levelekre én válaszolok, az előadásokra való felkérésekre szintén.

De azért itt is meg kell húznom a határt, mert szeretem az egyensúlyt az életemben. Meg ugye van egy férjem, akivel szeretem az életemet és őrá is nagy hangsúlyt fektetek. Nem az van, hogy én csak osztom az észt a pároknak, közben meg az én kapcsolatom romokban hever.

Sokat számít viszont, hogy nekem egy nagyon elfogadó, támogató párom van. De ez abszolút kölcsönös nálunk, ugyanúgy támogatom én is őt.

Emellett fontos, hogy legyen magamra is időm. Az én időm. Az, hogy legyen mondjuk 20 percem arra, hogy kávézzak egy jót, egyedül. Amikor nincs mobil, nincs telefonálgatás, szelfizés, levélolvasgatás, hanem tényleg énidő van.

 

T. B.: Mi tesz széppé szerinted egy nőt?

L. M.: Hát nem a ruha, a smink vagy a haj. Persze, kell az ápoltság. De azért én azt gondolom, a szép nőséghez, a jó nőséghez hozzátartozik, hogy a lelked szép legyen. Hogy kedves legyél. Hogy tudjál mosolyogni az embertársaidra, bárkire, legyen az akár az eladó a boltban. Hogy egyszerűen tudj szeretni, szeretetet adni és persze azt elfogadni.

Sokszor mondom a nőknek, hogy nehogy azt gondolják, hogy a pizza, a kenyér vagy a tészta hizlal! Hanem a negativizmus, az irigység és a féltékenység. Ezek rosszindulatúvá, kövérré, ráncossá, csúnyává és beteggé tesznek.

Ha egy nőnek szép gondolatai vannak, pozitív, jó érzések vannak a lelkében, ápolja a lelkét és szereti magát, az a nő szép lesz.

És mindegy, hogy 90 kiló vagy 56, vagy 60 éves vagy 25. Akkor is szép lesz!

Tomkó Bori

(A fotók Lippai Marianna tulajdonát képezik.)

 

2 thoughts on “Mindenki sír, hogy milyen szar világ van, meg hogy milyen szarul élünk. Na, az ilyen ember nem élt még szarul… – interjú Lippai Mariannával

  1. Remélem büszke magára a cikk készítője, szépen nyaligátorkodott egy nárcinak.Jó barát tényleg.

    Marianna, te nem a valóságban élsz, kártékony vagy, szerezz egy végzettséget is a sok saját tapasztalat mellé.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük