Tarkaplacc, a horgolmányok lakóhelye

Gyerekkorunkban még minden olyan gyümölcsízű volt.

Mindennek megvolt a maga szezonja.

Az eperrel kezdtük, aztán ott volt az a jó kis savanykás pöszméte, amit nagyanyám mindig az otthonkája zsebében hozott fel nekem a kertből. A meggy, amit úgy utáltunk, mert ládaszámra kellett szedni.
A szőlő, amiből az öregek taposták ki a szuszt, hogy jó bor legyen belőle.

Akkor még mindent értékeltünk. Még magunk csináltuk a meglepetéseket.

Mi fontuk a játékainkat.

Ó, te jó ég, hányféle színes fonalbabám volt! Gyűjtöttem őket, mintha csak ingyen kapott Barbie baba lett volna.
A pucér mackóknak meg pulóvert varrtunk, amikor épp nem lehetett kimenni játszani, mert szakadt a nyári zápor.

Hiányoznak a hagyományok. Ezek a régi jó, ízes dolgok. Ahol a játék keveredik a palacsinta és a reggeli vajas kifli aromájával.

Van egy barátnőm, aki azon kívül, hogy fogta a hátizsákját, a párját és másfél éve Veszprémbe költözött, meghódítani a várost és hagyományt őrizni –

még varázslónő is.

Fonalakat kelt életre.
Nem viccelek.

A Tarkaplacc anyukájának és apukájának történetét hoztam el most nektek.

Vikiéknél olyan különleges játékokra tehetsz szert, amit máshol nem kaphatsz meg, főleg ilyeneket, amik tele vannak csupa szeretettel.

Anikó: Mikor kezdted életre kelteni a fonalakat? Hogy indult az egész Horgolmány mese – mi inspirált először ezen a pályán? Ugye az elején egy bloggal kezdted, ahol megosztottad a tapasztalataidat, egy-két horgolási praktikát is.

Viki: Öt évvel ezelőtt kezdtem csinálni, először karácsonyfadíszeket szerettem volna horgolni. Láttam nagymamámtól, ahogy kint árulta őket a piacon. Sokat adott ajándékba és gondoltam, hogy csinálok magunknak én is egy párat. Közben az interneten elkezdtem az alaptechnikákat megtanulni, és akkor rájöttem, hogy nem csak terítőt, meg angyalkát lehet készíteni, hanem mindenféle figurát. Aztán elkezdtem ilyen apró dolgokat horgolni, kiscicát, labdácskákat.

És, ahogy megtanultam gyorsabban horgolni, meg egyre pontosabban,

azóta tágult a kis világom.

Azóta horgolok például angol mintából, plusz rengeteg más nyelvből. Igazából tényleg az alapokat kell megtanulni ahhoz, hogy elkezdhesse ezt bárki csinálni. És onnantól kezdve, pedig bármit el lehet készíteni belőle.

Anikó: Azóta már kinőtted ezt a platformot. Új név és webshop született. De ebbe már ketten vágtatok bele, kinek az ötlete volt a változás, az új szint átlépése?

Viki: Főiskola mellett kezdtem el csinálni ezt, egyéni vállalkozóként. Egy éve született meg a Tarkaplacc. Igazából ez egy közös ötletelés volt, akkoriban volt egy ilyen gondolatunk, hogy kellene egy olyan platform, ami több ember számára érthető és elérhető. Amikor Debrecenben dolgoztam még marketingesként, rengeteg magánvállalkozóval találkoztam, és kisebb cégekkel, akik rávilágítottak arra, hogy sokkal könnyebb egy ilyen webshop rendszerben. Könnyebb kezelni a rendeléseket, mint mondjuk a Facebookon. Itt sokkal átláthatóbb, sokkal pontosabb folyamat.

A névadás pedig egy hatalmas papír fölött zajlott, amikor leültem egy este, és felírtam az összes létező nevet, ami esélyes volt az új címhez.

A Tarkaplaccot Lacival közösen választottuk ki végül.

 

Anikó: Lacinak milyen szerepe van a Tarkaplaccon? Megtanítottad-e már neki a horgolás praktikáit, és ő varrja fel a kis szuperhősökre a nadrágot?

Viki: A Tarkaplaccon nem csak Horgolmányok vannak, hanem ékszerek, kitűzők, kis csecsebecsék.

Laci a kitűzőkben például sokat segít, de az ékszereknél is besegít. Nagyon sokat ötletel, hogy miket lehetne még csinálni, milyen eseményekre menjünk.

Sajnos horgolni nem tud, bár nem bánnám, ha legalább az alapokat megtaníthatnám neki és gyárthatná a kis masnikat, vagy varrhatná fel a gombokat. De egyelőre, ragaszt, csomagol, számláz, postára megy a háttérmunka abszolút az övé. A vállalkozást teljes egészében én viszem a hátamon, viszont érzem, hogy az ő segítsége nélkül ez nem menne úgy, mint most.

Anikó: Eseményeken is megtalálható vagy, most már egyre többször. Milyen rendezvényekre jársz? És lehet-e tudni, hogy a jövőben hol találhatnak meg téged személyesen az emberek?

Viki: Rendezvényekre azóta járok, amióta ezt főállásban tudom csinálni. Általában olyan eseményekre megyünk, ahol sok program van, sok ember megfordul. Főleg családok. Az én célközönségem ugyanis esősorban a kisgyermekes családok.

Júniusban sok rendezvényt kinéztünk már, amire szeretnénk kijutni, aztán, ha sikerül a Facebookon értesülhetnek róla az emberek. De egyébként voltunk már kint mini vásárokon, Veszprémben például a Tavaszi Tekergőn, Várpalotán, a gyereknapon. De igyekszünk eljutni minél több helyre.

Anikó: Milyen érzés, amikor megalkotsz egy új figurát? Vagy, amikor vége van egy nagyobb időszaknak, gondolom nálatok is vannak szezonok, anyák napja, gyereknap, karácsony… És minden kis csomagot útnak engedtetek.

Viki: Hm… Akkor tényleg onnan kezdem, hogy milyen egyet megcsinálni. Amikor ott van előtted három gombolyag fonal, azon kívül, hogy fonal, nem lehet vele játszani, semmit sem lehet vele csinálni. Aztán, elkezded horgolni, szépen alakul, készen van a feje, füle, teste, de ezek még mindig különálló darabok.

Látom, hogy születik valami, de még nem az igazi. És, amikor összevarrod,

ott van előtted készen, akkor érzed azt, hogy ez egy annyira jó dolog,

hogy a semmiből alkotsz valamit.

Ugyanolyan ez, mint amikor valaki fest, rajzol, vagy szobrászkodik. Hogy valamiben látsz valamit, és utána fáradtságos munkával előásod azt. Nekem például van, hogy egy színben látok dolgokat.

Persze vannak időszakok, amikor egy-egy Horgolmánynak „szezonja” van. Legutóbb az anyák napja volt nagyon feszített.

Akkor ugyanis éjjel-nappal pici cserepes virágokat horgoltam. Azért mikor egy-egy ilyen hosszabb szakasz lezárul, fellélegzek kicsit, hogy sikerült, és mellesleg valami újba vághatom a fejszémet.

Anikó: Eddig, akármit kértem, mindent képes voltál horgolva elém varázsolni, ami hihetetlen. Azt hiszem, egy egész garnitúrát is behorgolnál a nappalimba. Volt olyan dolog, amit nem tudtál meghorgolni?

Viki: Volt már olyan, amit nem mertem elvállalni. Amerika kapitány legjobb barátját kellett volna életre keltenem, de emberről horgolni nagyon nehéz, hacsak nincs valami nagyon nagy jellegzetessége, és neki nem volt. Azon kívül, hogy az egyik karja robot, nem volt semmi fogható benne.

De egyszer egy chipses zacskót is visszautasítottam. Ezek persze a legextrémebbek, egy kezemen meg tudom számolni, mennyi az, amit nem vállaltam el. Ritka az ilyen eset.

Anikó: Ha kicsit a távolabbi jövőbe nézünk, van olyan tervetek, hogy egyszer a Tarkaplacc gyakorlatilag is személyesen elérhető legyen. És, mint kis bolt funkcionáljon? Árulhatsz el ilyen kis kulisszatitkokat?

Viki: Igen, egyszer szeretnénk. Azt, hogy mennyire távoli jövőben azt még nem tudni. De nagyon jó lenne, ha lenne egy placc, amibe be tudsz menni és vásárolni tudsz. Nekem ez egy nagyon nagy álmom. Laci is egyre inkább szeretné.

És az a legjobb, hogy ilyenkor érzem azt, hogy nem vagyok egyedül, nem én vagyok, aki tűzön vízen át viszem ezt az egészet, hanem itt van ő is, és rengeteg mindenben segít.

Osztozunk az alkotás örömében.

Sokat beszélgetünk erről, hogy miket árulnánk még, mert például szeretnénk fonalakat. Itt a városban sajnos nem lehet kapni olyan sok helyen, és nagyon jó hiánypótló dolog lenne.

Az lenne a terv, hogy kipótoljuk ezeket a hiányokat, és megnyissunk egy igazi kis Tarkaplaccot.

Szeretnék majd workshopokat tartani, másokat tanítani horgolni,

vagy például magyar alkotókat összefogni.

Szóval tervünk van, rengeteg, de ezek még mind a jövő zenéi, és meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok.

Ezekért dolgozunk nap, mint nap.

Fotók : Tarkaplacc

Támcsu Anikó

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.