Testképzavar, evészavar, bulimia, anorexia – interjú egy nagyon erős lánnyal

Az evészavar fejben kezdődik és ott is érhet véget…

Életszakaszaim során sokszor volt esedékes, hogy elgondolkozzam az evészavar helyes definícióján.

Vajon ez az? Vagy még meg sem közelítem? 

Tudjuk-e, egyáltalán, hogy mikor szenvedünk evészavarban?

Nagyanyám rengeteget piszkált – ettől függetlenül, csak mint egy tipikus nagymama – hogy egyél még többet. Csak ennyit ettél? Szedjek még egy kicsit?

Én valahogy duplán érzékeltem az evésre való rákényszerülést. Kicsi voltam, vékony, amit örököltem, fakó bőrű, ami napfényre cikkcakkosan barnult.

Az öreg hölgyek pedig mindig csak azt kérdezgették, eszem-e rendesen, fogytam-e, beteg vagyok-e, miért vagyok ilyen sovány?

A sok kérdés egy idő után elkezdett nyomasztani, olyannyira, hogy egyre zavarba ejtőbb volt idegenek előtt, majd családi ebédeken jóízűen elfogyasztani az ennivalót. Pedig csak egyszerűen ilyen volt az alkatom. Azóta is.

Igyekszem odafigyelni az étkezésemre, hogy egészséges dolgokat vigyek be a szervezetembe, hogy meglegyen a napi ötszöri étkezés, ami egyébként hat. De ebben a rohanó világban elég könnyű beleesni a stressz és a folytonos kapkodás hálójába. Itt-ott kimarad egy-egy étkezés, amit azonnal megérez a szervezetem. Elég csak két nap rendszertelen étkezés, és máris megborult a belső harmóniám és azt érzem, baj van.

Aztán ott állok a tükör előtt és hiányérzetem van. Miért nem vagyok husisabb? Miért nem tudok hízni?

Az újságok csomó cikket írnak arról, hogyan fogyj, na de hogyan hízz, arról senki nem akar beszélni. Pedig én itt vagyok. Én akarok.

Egy gyermektáborban ismertem meg Katát, két éve. Kata most 25 éves,

és sok éve evészavarral küzd. Küzdött.

Ő úgy döntött, megkeresi a definícióját a betegségnek

és meggyógyul.

Ani: Hogyan kezdődött a történeted?
Kata: Azt hiszem, minden ott kezdődött, hogy általános iskolás koromban először lett sok barátnőm, és természetes módon elkezdtem hozzájuk viszonyítani magamat. Emlékszem, már akkor nagyon szorongós voltam, és mindig úgy éreztem, hogy az összes lány, aki körülöttem van, sokkal jobb, szebb, érdekesebb, mint én.

A legjobb barátnőmmel mindig versengtünk. Sok tini újságot olvastam, ami tele volt a világ összes szépség receptjével. „Hogyan fogyj 10 nap alatt, így tüntesd el a narancsbőrt, legyen szép bőröd fillérekből” és hasonló cikkek.

Aztán tizennégy éves koromban nagyon megnyúlt a testem, hirtelen nőttem sokat. Szégyelltem a testem, idegennek éreztem, szétesett a mozgáskoordinációm, és minden olyan más lett.

Magasabb és nagyobb lettem, és 10 év után abbahagytam a táncot, ami nekem mindig nagyon fontos volt. Ekkor éreztem azt, hogy egy kis valami elpattant bennem. A tánchoz túl magas voltam, feladtam az álmomat, és úgy éreztem, a testem cserbenhagyott.

A középiskolában a kamaszkorom kellős közepén, – fejlődő szervezettel – sok megjegyzést kaptam, hogy milyen jó étvággyal eszem, amit egy idő után bántónak éreztem, és úgy éreztem, hogy ez baj.

Hogy valami rosszat csinálok azzal, hogy sokat eszem.

Az amúgy is vékony barátnőim folyton fogyóztak, én meg jó étvággyal ettem,

bár nem látszott rajtam.

Ezek voltak az alapok.

Szinte az összes barátnőm alacsonyabb, kisebb volt nálam középiskolában, az én alkatom meg teljesen más. Elkezdtem nyáron futni formásodás céllal, és meg akartam változni. Már akkor testképzavarom volt.

Aztán elmentem egyetemre, ahová már úgy indultam, hogy majd most rendbe szedem magam, diétázok, jól akartam kinézni. Ugye új élet, új lehetőségek. Ott sokat voltam egyedül, a magánéletemben igen komoly gondok voltak, anyukámmal megromlott a viszonyom, és elég sokat hazudoztam. Féltem attól, hogy mit gondolnak rólam mások.

Mivel nagyon sokat voltam egyedül az albérletünkben és aztán a kollégiumban, elkezdtem sokat enni. Eleinte csak ettem sorozatnézés közben, hogy eltereljem a gondolataimat az életemről, de aztán elkezdett folyamatosan kajákon kattogni az agyam.

Amikor nem jöttek rám a nadrágjaim, kétségbeestem. Mivel féltem, hogy tovább fogok hízni, ezért úgy döntöttem, hogy másnap nem eszek semmit.

Megjelent a bűntudat az evés után.

Itt kezdődött az evészavaros viselkedésforma nálam,

és ez lett a rendszeres, az új normális.

Körülbelül három napig nem ettem semmit, aztán egy nap alatt bepótoltam mindent.

Elszakadtam a családomtól, a barátaimtól, nem tudtam velük elmenni sehova, mert féltem, ha enni kell előttük, akkor meglátják, megtudják, és mit fognak szólni. Szégyelltem. Haza sem nagyon akartam menni, hogy a diétám ne szakadjon meg.

Ani: Mikor vetted észre, hogy baj van?
Kata: 2012-ben. Albérletben laktam akkor. Akkoriban állandóan kerestem a tüneteim okát, azt hittem, van valami bajom, hogy biztosan cukorbeteg vagyok, lisztérzékeny, candidám van, vagy valami más. Elkezdtem irtó egészségesen enni, de semmit nem tartottam elég jónak.

Még mindig voltak falásrohamaim. Csomókban hullott a hajam, nem tudom, hogy a stressztől, vagy az evéstől, de aztán kimaradt a menstruációm is.

Ezután találtam rá a definíciómra. Anorexia.

Elolvastam kb. az összes írást, amit a magyar oldalakon találtam. Sok mindenben magamra ismertem. Onnantól kezdve, hogy azonosultam vele, teljesen felhagytam az evéssel.

Mondhatni diagnosztizáltam magam, beletörődtem, hogy ez van, és teljesen átengedtem magam a betegségnek. Úgy gondoltam, még az is jobb, ha inkább nem eszek semmit, mint rendszertelenül, össze-vissza zabálni állandóan és rettegni attól, hogy nem tudok magamon uralkodni.

Csak az volt benne az ijesztő, hogy addig nem anorexiás, inkább bulimiás voltam. Azzal, hogy nem ettem semmit, csak felülírtam az addigi rendszerem. Elkezdtem kalóriákat számolni, mozogni, megvonni ételeket.

Már azon dolgoztam, hogy kiessek az egyetemről, mert nem szerettem ott lenni, nagyon szenvedtem ettől az egésztől. Ez is benne volt, talán kapcsolatra éheztem. Hogy beszéljen velem valaki végre, és én is beszélhessek. Úgy éreztem, hogy senki nem ért meg, és minden érzésemet elfojtottam, ami valahogy persze újra és újra előtört.

Kiiratkoztam az egyetemről, hazamentem.

Akkor már nagyon-nagyon sokat fogytam. És egyre jobban belemélyedtem az evészavarosdiba, Anyáék nem is értették. 

Megpróbáltak segíteni, akkor beszéltem először erről nekik. Otthon voltam fél évig, anyukám pszichológushoz is elvitt, de ez több kárt tett bennem, mintsem segített volna. 

Mikor már olyan rosszul voltam, hogy konkrétan mozdulni is alig tudtam, úgy éreztem, mintha haldokolnék.

Aztán az döbbentett rá, hogy mit csinálok, amikor a húgomra gondoltam, hogy ő

mit néz végig kilenc évesen. Anya mondta egyszer, hogy a húgom

zokogva kérdezte aznap, hogy a Kata meg fog halni?

És ezt már nem bírtam.

Ezért döntöttem el, hogy valamit tennem kell.

Nem hittem benne teljesen, hogy meggyógyulhatok, nem is akartam, de már az is jó ötletnek tűnt, ha nem vagyok otthon, nem kell a családomnak ezt néznie.

Bevonultam egy pszichiátriára, ami arra jó volt, hogy elkezdtem picit többet enni, és úgy éreztem, biztonságban vagyok. Kibeszélhettem magamból dolgokat, de annyira nem volt energia a testemben, hogy gondolkodni alig tudtam.

Emlékszem, hogy ott ültem, beszélgettem az emberekkel, de azt se tudtam, hogy miről beszélek éppen.

Ani: Az orvosi ellátás mennyire nyújtott segítséget – az evésben?
Kata: Szinte semennyire. Semmilyen dietetikai étrendet nem állítottak fel nekem. A kórházi menüt kaptam én is. Azt mondták, hogy hízzak, de nem mondták meg, hogyan. Az evéstől fizikai fájdalmaim voltak, amiről ha szóltam, nem tettek semmit.

Ezért elkezdtem neten böngészni. Nagyon sok testépítős oldalt olvastam, hogyan kell tömeget növelni, hogyan kell az adagokat beállítani, miből mennyit egyek, stb., de megszállottan ragaszkodtam ezekhez az információkhoz.

Teljesen magamra voltam utalva, nem bíztam senkiben, és senki nem ellenőrizte, hogy mit csinálok, mennyit eszek.

Miután hazamentem, folytatódott minden, ahogy a klinika előtt ment.

Ettem ugyan, de szigorúan számoltam a kalóriákat és iszonyú sokat edzettem. Továbbra is olvasgattam evészavaros blogokat és fórumokat és kényszeres voltam.

Pár hónappal később, mivel bezárva éreztem magam otthon és bűntudatom volt, hogy mindenki dolgozik én meg otthon vagyok, jelentkeztem egyetemre. Sajnos az állapotom még nem engedte volna meg, hogy nekiinduljak ennek, de elmentem a felvételire és felvettek.

Szörnyű, hogy mennyire nem láttam, mit művelek magammal. Alig ettem, rettenetesen néztem ki, és az egyetem volt az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket, mert tudtam, hogy a sulihoz össze kell szednem magam.

Ani: Mi az, ami elkezdett kivinni ebből az egészből?
Kata: 2015-ben úgy döntöttem, hogy vegán leszek. Úgy gondoltam, ha már eszek, akkor valami olyat egyek, amivel védem a környezetem és kevés szenvedést okozok a világban.

És segített a gondolat, hogy jó ételekkel táplálom a testemet, így végre elkezdtem növelni az adagokat, és kicsit jobban lettem. De a növényi étrend, a hirtelen váltás komoly gyulladást okozott a szervezetemben.
2016-ban a tábor után elbizonytalanodtam, hogy mi van, ha soha nem lesz jobb, mindegy hogy próbálkozom, mindig visszaesem. Még pont a tábor után találtam egy külföldi evészavar-gyógyulás facebook csoportot. Akkor ismertem fel, hogy ha nem változtatok, akkor 70 évesen is ezzel fogok küzdeni.

Annyira hihetetlen volt, hogy családanyák és olyan emberek, akikről sosem gondolnád,

szintén ezzel a problémával élnek, mint én!

Én nem akartam így megöregedni.

Elegem volt. Vagy haljak bele, vagy gyógyuljak meg – gondoltam.

Nem bírtam elviselni, ha körülöttem valaki vékonyabb volt, és az egyetemen több irtó sovány lánnyal is találkoztam.

Szinte minden szemeszterben visszaestem, mert utáltam mások előtt enni, és ha nem eszek, az nálam függőséget okoz. 2017 áprilisára megint leépültem, és visszafogytam majdnem a klinikai súlyomra. A testem már annyira tiltakozott és próbált figyelmeztetni a bajra, hogy a szememen kijött egy árpa, mintha nem bírnám tovább nézni, ami velem történik.

Idegileg, lelkileg, fizikailag teljesen romokban voltam.

Nagyon sok evészavarról szóló szakmai anyaghoz találtam linket abban a csoportban. Külföldön eléggé központi téma a mentális egészség, sok bárki számára elérhető információ van fenn angolul, így találtam rá minden olyan adatra, segítségre, ami ahhoz kell, hogy meggyógyuljak.

Youtube-on recovery coachoktól és gyógyulásban lévőktől szedtem össze az infóimat. Az evészavar a saját magunk bizonytalansága, nekünk kell akarni a változást. Önerőből.
Ha eljön az ember életében a mélypont, ahonnan már tényleg úgy érezzük, hogy nincs lejjebb, akkor megjelenik a vágy is a változásra. Nálam ez így történt.

Onnantól kezdtem elhinni, hogy van értelme meggyógyulnom.

Ani: Mik az új tervek?
Kata: Be szeretném fejezni az utolsó félévet és megszerezni a diplomát, mert a gyógyulásom érdekében egy évet passziváltattam az egyetemen. Szeretnék kiadni egy könyvet, illetve a blogolást szintén szeretném szinten tartani.
Olyanoknak szeretnék segíteni, akiknek nincs pénzük arra, hogy drága terápiákra járjanak.

Ebben az országban sajnos kevés segítséget kínálnak a mentális betegeknek, és mivel az evészavarnak a fizikai és mentális oldala ugyanolyan fontos, mindkét oldalon szükség van támogatásra ahhoz, hogy valami változzon.

A pszichológia kevés, az evészavar szerintem sokkal gyakorlatiasabb dolog, mint amilyennek sokan tartják.

Ha látjuk, hogy valakinek sikerült kijönnie belőle,

akkor nagyobb valószínűséggel hisszük el,

hogy nekünk is sikerülni fog.

Amíg nem merünk beszélni a mentális betegségeinkről, amíg csak stigmákat gyártunk, addig ne számítsunk arra, hogy a következő generáció, akiket most nevelünk, majd másképp fog gondolkodni. Ez ellen a stigma ellen vettem fel a harcot a blogommal

Bármi lehetséges, ha hiszünk benne.

Bárki meggyógyulhat, ha hisz benne.

Támcsu Anikó

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.