Skip to content
Mennem kell. Egyszerűen már nem bírom tovább. Azt hittem könnyebb lesz, hogy bírni fogom, de már elfogyott az erőm…
(tovább…)
Azt az ajtót, amit mindig csak résnyire nyitottál, ma bezártad.
(tovább…)
Hajnali három óra. Csendesen hánykolódom az ágyamban, képtelen vagyok aludni.
(tovább…)
Bele tettelek abba a hatalmas szeretet dobozba, amiben vártalak. Két éve.
(tovább…)
Dermedten állok az ajtód előtt.
(tovább…)
Minden Rád emlékeztet és én nem akarok emlékezni soha többet. (tovább…)
Elmentél, vagy ahogy te fogalmazol, csak nem jössz vissza. Úgy érzed, most ott jó neked, most erre van szükséged, most ott van dolgod, és még én sem tudtalak itt tartani.
(tovább…)
Elmentél és hatalmas űrt hagytál magad mögött. Azt hittem, hogy az évek majd segítenek és szép lassan betömködöm ezt a feneketlennek tűnő lyukat emlékekkel, élményekkel, szeretettel és megbékéléssel.
(tovább…)
Emlékszem arra a napra… minden egyes pillanatára. Emlékszem, előtted térdre estem. Zokogva kértelek, hogy ne menj. Maradj még az életemben.
(tovább…)
Megpróbáltam minden lehetséges módon elmondani neked, hogy mennyire szenvedek a hiányodtól! Kedves voltam és cserfes, mint a kislányok mikor valami után nagyon sóvárognak.
(tovább…)
Ahogy a Szirén című filmben elhangzott, „Erről szól az élet, hogy minden egyes reggel előtted a döntés: mindent megváltoztathatsz.”
(tovább…)
12 hét. Hogy mire jöttem rá? Hogy túl lehet élni.
(tovább…)
Már annyira megszoktalak. De nem magam mellett. Nem. Mert nem vagy itt.
(tovább…)
Nélküled elveszett vagyok. Olyan, mint aki eltévedt az erdőben. Együtt mentünk be, de aztán valahogy elveszítettük egymást.
(tovább…)