Skip to content
Lassan nyitom ki a szemeimet… előttem állsz. A parkban vagyunk, a mi parkunkban. Úgy fogsz kézen, mintha természetes lenne, mintha a kezemnek mindig is a kezedben lett volna a helye.
(tovább…)
Adott egy több sebből vérző, sok éve tartó látszatházasság. Rideg. Intimitás nélküli. A saját utadat járod. A munka-gyereknevelés-háztartás szürke mókuskerekét hajtod évek óta. Nem vagy már nő. Semmi nem vagy.
(tovább…)
Mikor először látod meg úgy érzed, micsoda véletlen, hogy az élet pont hozzád sodorta őt. És abban a pillanatban, ahogy először a szemeibe nézel már tudod, érzed, hogy a találkozásotok nem volt véletlen.
(tovább…)
Ülök a tengerparton és a hullámokat nézem. Ha itt lennél…hmmm… De nem vagy itt. Egyedül figyelem, ahogy fodrozódik a tenger és közben a kavicsokat fürkészem, melyeket ki-be sodor a víz.
(tovább…)
Egyetlen pillanat elég…hogy felemelkedjünk vagy éppen összetörjünk.
(tovább…)
A Szemtől szemben című filmben hangzott el, hogy úgy rendezd be az életedet, hogy ha kell, öt perc alatt össze tudj pakolni, és azonnal lelépni onnan, ahol vagy, anélkül, hogy bármit ott kellene hagynod.
(tovább…)
Vártalak. Olyan régóta, hogy már azt sem tudom megmondani, mióta. A sok kudarc után gyakran hittem azt, hogy biztos velem van a baj, hogy nem érdemlek egy normális társat.
(tovább…)
Kék-fehér felirat hirdeti a település nevét: Harta… Utal a Duna közelségére, és a valóban csodaszép Duna-partra, nem is messze a nagyközségtől. Valahányszor csak elbiciklizem itt a töltésen, mindig az a koncert jut eszembe róla…
(tovább…)
Ha felhagynék az alvással, egyszer az életben utolérném magam. Befejezném, amit elkezdtem, és soha semmit sem hagynék félbe. A munkám mellett mindenre jutna időm. Befejezném a nagytakarítást, aminek tavaly ősszel, a könyvet a szerelemről, aminek karácsonykor álltam neki.
(tovább…)
Van a világon egy hely, egy kis sziget Norvégiában, Sommaroy (Napsziget) a neve. Ott május 18-án feljön a nap és 69 napig nem megy le. Oda szeretnék veled elmenni, csak egyetlen napra, ami 69×24 órából áll.
Folyton arra gondolok, hogy itt fogsz állni a konyhámban, iszod majd a kávémat, és újra látom majd a szerelmet a szemedben.
(tovább…)
Az utóbbi időben sokat merengtem azon, milyen szürke köntösbe bújtatva éltem a napjaimat, mielőtt a sokadik elsétálásodra előttem, észrevettelek. Te sokkal hamarabb felfigyeltél rám, de én nagyon lassan nyitottam.
(tovább…)
Az a baj, hogy minden rólad szól. Talán ezzel rontottam el, ha volt is mit. És te észre sem vetted szerintem.
(tovább…)
Az egész csupán játéknak indult, húztuk egymást. Aztán a karantén mindent felforgatott. A személyes kommunikáció leredukálódott, az online csatornák felerősödtek.
(tovább…)
A férfi meztelen felsőtesttel feküdt az ágyon. Szép, napbarnított bőre simogatásra csábította a nőt.
(tovább…)
Néha még azt képzelem, hogy engem akarsz… Hogy a jelek, amiket látok nem belemagyarázott, élénk képzeletem játéka, hanem szerelmed jelzései.
(tovább…)
Üzenetem érkezett. Harmadik este vártam, hogy válaszolj, tudtam, hogy üres és semmitmondó lesz, de még az is hiányzott. Talán mert ilyenkor abban az illúzióban ringathatom magam, hogy gondolsz rám.
(tovább…)
Egyetlen kisgyermeknek sem szabadna ezen a világon valódi szeretet nélkül felnőni. Arra lettek teremtve, hogy szeretve, ölelve legyenek, megértésre, elfogadásra vágynak, ez a természetes állapotuk.
(tovább…)
Hajnalban ébredek. A kispárna, amit most helyetted ölelek, még mindig őrzi az illatod. Hűvös levegő áramlik be a szobaablakon. Az úton elhaladó kocsikat hallgatom a verébcsiripelés és a vadgalambok mellé.
(tovább…)
Beszélgetni kezdtünk, egyre többet és többet, minden nappal egyre jobban közelebb éreztelek magamhoz. Szerettem veled lenni, de közben féltem, hogy elveszítem önmagamat, azt az erős nőt, akivé az évek során váltam.
(tovább…)
Van az a bizonyos mondás, miszerint: „Az igazság fáj!” Tényleg? Kinek? És vajon miért?
(tovább…)
Azt hittem különleges vagyok számodra, mert ezt éreztetted velem, erre utaltál eddig és ezt mondtad nekem. De amikor rákérdeztem, mitől félsz a kapcsolatunkban, kiderült, hogy talán csak egy vagyok az előttem lévők közül.
(tovább…)
Az első ütés egy szépséges kora őszi napon csattant el. Nem erős volt, hanem inkább hangos és a bal orcámra kaptam. Lefagytam mint a zöldbab a frigóban.
(tovább…)
Tavaly nyáron merült fel az esküvő gondolata. Nekem persze eszem ágában sem volt menyegzőt tervezni, sem most, sem a jövőben, hiszen egy nehéz váláson voltál épp túl.
(tovább…)
Az elmúlt években sokszor éreztem azt, hogy az életem egy harctérré vált. Egyrészt az egóm, másrészt az igazságérzetem nem hagyta sokszor, hogy elmenjek bizonyos dolgok mellett, de mostanra eljutottam arra a pontra, hogy a lelki békém minden egyes apró, és nagyobb megnyert csatánál többet ér nekem.
(tovább…)
Ha beléd szeretek, reggel kávéval foglak ébreszteni, csókokkal és ölelésekkel fűszerezve azt.
(tovább…)
„Ha második vagy, te vagy az első, aki veszít.” – ezt Ayrton Senna, F-1-es világbajnok autóversenyző mondta, de szerintem nem csak a Forma 1-ben érvényes.
(tovább…)
Két ember között a legnagyobb távolság a büszkeség. A büszkeség és az ego.
(tovább…)
Talán a világon a legszebb érzés, mikor rájössz, hogy szerelmes vagy valakibe. Mikor még ismerkedtek, és minden egyes mozdulata, mondata és tette olyan mintha neked teremtették volna őt.
(tovább…)
„Mindegy, majd találok valakit, aki olyan, mint Te és csakis a legjobbakat kívánhatom neked”- hangzik Adele dalában (Someone like you).
(tovább…)
Vivaldit hallgatok munka közben. Négy évszak. Olyan hangosan, amennyire csak lehet. Persze fejhallgató alatt, mert velem szemben a férjem dolgozik, tőlem jobbra és balra két évfolyamban zajlik a digitális oktatás az óriás ebédlőasztalnál. A srácok jól veszik az akadályokat.
(tovább…)
Hűtlenség, megcsalás? Akárhogy nevezzük sokunkból dühöt, ellenszenvet váltanak ki ezek a szavak a mögöttük rejlő tartalom miatt, hiszen árulást jelent.
(tovább…)
Nem vágyom már másra, csak valami igazán hétköznapira. Mosolyogva ébredésre, majd két kávésbögre karikára a konyhaasztalon. Vitatkozni a fürdőszobán reggel, azután gyors csókkal útnak indulni.
(tovább…)
Nem tudtam aludni, egy hete vártam ezt a pillanatot. Ez így nem is igaz, valójában már 9 hónapja. Nem érzem, hogy készülődnél kifelé a nagyvilágba, minden csendes és nyugodt odabenn, egy hetem volt felkészülni lelkileg arra, hogy meg kell születned, mert azt mondták, hogy muszáj.
(tovább…)
Rövid volt, de igaz. Valódi érzésekkel. Nem tudom leírni vagy lerajzolni, de éreztem. Mint egy virág illatát, amit tavasszal felém libbent a szél. Nem látta senki, csak én észleltem.
(tovább…)
Azt hiszem döntöttem. Elengedlek. Muszáj, hisz ha nem teszem meg, akkor csak őrlődöm, várlak és egyre dühösebb leszek, ha nem jössz.
(tovább…)
– Jó napot! – szólt Tavasztündér. Beletúrt hosszú, hullámos, kéklő fürtjeibe. Könnyű léptekkel sétálgatott a harmatos fűben. Az embereket kereste. Apró, meztelen lába nyomán sárga kankalin és kék ibolya bontotta szirmait.
(tovább…)
A koronavírus elterjedésével és a személyes találkozások minimálisra csökkentésével még jobban teret nyertek az online kommunikáció különféle eszközei. Online „baráti találkozók”, „koccintások”, chatelések és még sorolhatnék sok mindent, mert most szinte minden online zajlik.
(tovább…)
Mindig volt otthonról ennivalóm, de rendeltem, mert reméltem, hogy te hozod majd ki… Kölcsönös volt a vonzalom az első pillanattól.
(tovább…)
A 30.születésnapomat fogom ünnepelni hamarosan. Nőként ez mennyire ijesztő? Rettentően. Körülvesz a média világa, ami azt sugallja, bárki lehetsz.
(tovább…)
