Skip to content
Két ember gyalogolt a forró sivatagban. Összevitatkoztak. Erre az egyik pofonvágta a másikat.
(tovább…)
Odakinn sűrű pelyhekben hullik a hó, s miközben az ablakon kifelé bámulok, mosolyra húzódik a szám. Belekortyolok a langyos kávémba és azon gondolkodom, milyen szerencsés is vagyok.
(tovább…)
“Ajtó résnyire nyitva. Háttal állsz az ajtónak. Terpesz. Kéz a tarkón. Így vársz! Mostantól!”
(tovább…)
Az arcoddal ébredtem megint. Szinte ki sem nyitom a szemem, te már a gondolataimmal játszol. Nem lep meg, hiszen az utóbbi időben ott vagy a fejemben folyamatosan. A fejemben, és már a szívemben is.
(tovább…)
Lassan nyitom ki a szemeimet… előttem állsz. A parkban vagyunk, a mi parkunkban. Úgy fogsz kézen, mintha természetes lenne, mintha a kezemnek mindig is a kezedben lett volna a helye.
(tovább…)
Egyetlen pillanat elég…hogy felemelkedjünk vagy éppen összetörjünk.
(tovább…)
El sem tudom képzelni, mit gondolhatsz rólam. Nyilván azt, hogy pszichopata vagyok. De ez nem igaz, és ha belegondolsz, ezt te is tudod.
(tovább…)
Nem azt mondom, hogy éjjel-nappal, reggeltől estig mosolyogni kell, vagy kellene. De igenis, a mosolynak ereje van. Erről már sokat sokszor írtam, de most kicsit mást mesélek a témáról.
(tovább…)
Nem mertem felébreszteni. Csak átöleltem és hagytam aludni.
(tovább…)
14 óra 47 perc – állapítom meg a csuklómra pillantva.
(tovább…)
Reggeli fények bújnak be pilláim alá és emelik fel álmos szemhéjaim.
(tovább…)