Egyszer azt mondtam neked, én nem megváltoztatni szeretnélek, csak megérteni. Megérteni, miért vagy ilyen rideg és elutasító. Miért vagy néha szarkasztikus és már már szándékosnak tűnően bunkó.
Tudod jól, mennyire gyűlölöm ezt a sztereotípiát: minden nő csak a pénzre hajt és ásóval a kezünkben várjuk azt a lúzert vagy sugar daddy-t, aki szponzorál majd bennünket. (tovább…)
Nem szégyen bevallani, hogy az igencsak hosszúra húzódó kijárási korlátozás és egybevéve a vírushelyzet sokunkat kényszerít esténként a kanapén begubózva filmnéző üzemmódba.
Az én naptáramban egész évben Valentin-nap van. Lehet március 6., augusztus 18. vagy akár október 31. Mindegy milyen napot és hónapot írunk. Minden nap megünnepelem magamban – vagy veled együtt – a szerelmünket és hálát adok azért, amiért te vagy nekem.
Annyiszor próbáltam leírni a leírhatatlant, megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, körülírni, amit nem lehet, hisz képtelenség szavakba foglalni mindazt, amit irántad érzek.
Bármilyen meglepő is legyen ez az igazság: Eva Braun csakugyan szerelmes volt Adolf Hitlerbe. Sokan azt hitték, hogy a 17 éves lány valamilyen más, rejtélyes okból van a 40 éves férfival, semmint a személyes varázsáért és külsejéért.
Fájt bevallani magamnak. Nagyon fájt. Az idő múlása azonban rákényszerített arra, hogy kihúzzam a fejemet a homokból, és magam üssem szét az önsajnálatból támasztott falakat.
Elmentél, vagy ahogy te fogalmazol, csak nem jössz vissza. Úgy érzed, most ott jó neked, most erre van szükséged, most ott van dolgod, és még én sem tudtalak itt tartani.
Arról álmodsz, miszerint egy szép napon felhagyok vele és soha többé nem csinálom. Ne akard! Mert mikor eljön az a nap, és nem mondom ki, amit érzek, nem „hisztizek”, nem picsogok, az jelenti majd szerelmünk végének kezdetét.
Ma van a születésnapod! Bár találkozni nem tudtunk, de én már tavaly ilyenkor is, mikor megint meglepetés tortácskával vártál a saját szülinapomon, – és igen gyertya is volt – már akkor azt kívántam, ahogy elfújtam, hogy együtt öregedjünk meg.
Ismerős az az érzés, amikor végre megtalálod azt a bizonyos nagy őt? Amikor boldog vagy szárnyalsz, és azt gondolod, hogy madarat lehetne veled fogatni?
Lelkem minden rezdülésével akartalak téged. Nem számítottak félelmek, józan érvek, sokszor még a szemem előtt zajló jelenetek sem. Nem akartam észrevenni, hogy nem ugyanazt akarjuk.
Mikor először találkoztunk, eszembe se jutott, hogy ez szerelem lenne első látásra. Egyáltalán nem volt szimpi. Fú… de még mennyire nem! Ráadásul az öcsém erőltette, hogy ismerjem meg.
Hiszem, hogy az egyik félben hamarabb kialakulhat ez az érzés és azt is, hogy előfordul, hogy jóval hamarabb megkapod fentről az üzenetet, hogy megtaláltad a társad. Ezt igazán elmondani nem lehet, csak érzed: ő neked született.
Az ablak előtt állva néztem, ahogy a jégvirágok egymás után rajzolódtak ki az üvegen, koncentráltam, próbáltam a távolba nézni, de a hóvihartól már csak a kémények lassú, álmos füstjét láthattam.
Különösen hideg téli éjszaka van, kinézek az ablakon, csak néhány házban pislákolnak a lámpák. Az autók szélvédőjén megjelentek az első fagyok. Csend van, nagyon nagy a csend, szinte hallom a gondolataimat, beszélgetnek velem. Látom magam előtt kirajzolódni az elmúlt hónapok történetét.
Hadd ne veszítsük el egymást, legalább csak próbáljuk meg! Tudom, hogy mindig én vagyok, aki bonyolítja a dolgokat, de nem szeretnék az örök második lenni, a titokzatos lány, aki mellett kikapcsolsz és felszabadulsz, de mégiscsak ködös jelenség maradok, aki ritka módon elő bukkan az életedben… -írtam, de nem küldtem el soha.
Közös életünkben ez a dátum ikonikussá vált. Sok-sok évvel ezelőtt ezen a napon csókoltál meg először. A csókod, amely elvarázsolt, megigézett, függővé tett.
A nő ott áll az elágazások hármas keresztjében. Zavar a köbön, káosz minden emeleten, forgószél hagyta romok közt állva segítségért kiált, de nincs. Három opció létezik, mindegyik helyes lehet a maga kiforgatott igazságában és mindegyik fáj.