Kellemes, langyos levegőt leheltek a tájra a kora őszi nap utolsó sugarai. A padon ültünk, hátam mellkasodnak támasztottam, s így néztük fürkésző tekintettel a közeli dombok lankáit, melyek innen, a kilátó mellől szemlélve egy egészen más világ képét tárták elénk.
Kate Hudson és Matthew McConaughey főszereplésével és ikonikussá vált mondataival imádjuk ezt a szintén nem mai darabot. A 2000-es évek elején bemutatott filmből idézünk most, amelynek címe: Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor szerelmes lettem beléd. Már akkor tudtam, hogy számomra te vagy az igazi, és rajtad kívül nem kell senki más. Számomra az az egy év felért mindennel, de elveszítettelek és teljesen összetörtem.
Hetente pár óra boldogság, ennyi volt a miénk. Egy csendes zug, ahova még nem ette be magát a mindennapok gyötrelme. Egyfajta burok, ahol minden jól működött, ahol minden szép volt, ami megvédett mindentől.
Olyan táncba hívlak téged, amit most még a legvadabb álmaidban sem tudsz elképzelni. Ez a tánc tele van tűzzel, szenvedéllyel, lelki világokat megrengető viharokkal. Érezni annyit jelent: élni.
Lilla, rögtön azután, hogy felébredt, magára mosolygott az ágyával szembeni tükörben, majd kipróbálta milyen az arca, ha igazán szexi és kívánatos. Csak úgy éhgyomorra.
Az arcoddal ébredtem megint. Szinte ki sem nyitom a szemem, te már a gondolataimmal játszol. Nem lep meg, hiszen az utóbbi időben ott vagy a fejemben folyamatosan. A fejemben, és már a szívemben is.
Holnap elköszönök tőled… s veled együtt minden gondolatomtól, ami azt feltételezte, lehet belőlünk mi. Szívem minden dobbanásától, ami érted szólt, testem minden megremegésétől, ahogy végigfutottak rajtam ujjaid.
„Ha reggel felébredsz, az a nap már jó nap.” (296.) Heather Morris hosszú éveken át gondozta a szövegét, amely tizenkét éven keresztül forgatókönyvként létezett.
Csak nézem a szép szemeidet és arra gondolok, hogy minden jobb volt így… Jobb, hogy nem maradtunk együtt, akkor − 8 évvel ezelőtt−, amikor még mindketten szinte gyerekek voltunk.
Életünk romjai közt botladozva találkoztunk össze. A karantén indította el virtuális kapcsolatunkat. Rövid idő alatt, expressz sebességgel éltük meg ezt a villámszerelmet.
Mielőtt elváltunk – már a cím is megannyi érzést, hangulatot, emléket hordoz magában. A norvég szerző, Geir Gulliksen egy zátonyra futott házasság krónikájába enged betekintést.
A kertemben haranglábak pompáztak buján, a szenvedélyes bordó és a határozott kékek ezer árnyalatában, amikor először jöttél hozzám. Céltudatosan, mégis zavarban, mint egy ifjú az első szeretőjéhez. Májusi holdtölte ragyogta be az éjszakai égboltot.
Csendes az éjszaka, csak forgolódom az ágyban és próbálok nem gondolni rád. Ám ahogy lankad a figyelmem, nesztelenül lopódzol az elmémbe újra, ahonnan egész nap erőnek erejével távol tartottalak.
Körülölel a csend, most hogy nem vagy mellettem. A máskor nevetéstől hangos helyek, most néma ürességbe burkolóznak. A szomorú fűz ágai is nesztelenül lengedeznek a lágy szélben, ahogy elengedi levelei közül az eddig féltve őrzött emlékeket.
Csak egy félig megálmodott álom voltál, amiből fel kellett ébrednem. Egy futó kaland, ami mégis sokkal többet adott, mint reméltem és sokkal-sokkal többet vett el mint vártam. Megadtam magam… nem neked, a saját érzéseimnek.
Tudatosan keresem azokat a történeteket, melyekben olyan női karakterek jelennek meg, akik önállóan is megállják a helyüket, akik az útjukba sodródó akadályokból erőt merítenek, majd haladnak tovább, és ha mindehhez kapcsolódik egy anya-lánya szál is, akkor arról a kötetről úgy gondolom, telitalálat.
Hirtelen, villámcsapásként érkeztél az életembe és pont ilyen hirtelen jött, egyik pillanatról a másikra a felismerés, hogy mennyire passzolunk. Aztán az, hogy mennyire szeretlek…
Évezrednyi irodalma, tudományos kutatása van az „IGAZI” mítoszának, és mégis, mind a mai napig szinte megfoghatatlan mit is jelenthet. Valóban létezik mindenki számára az „igazi”?
Beléd szerettem. Nem kellett hozzá sok idő. Miért is kellett volna? Nem lehet nem szeretni a mosolyod, a hangod, az érintésed. A rendmániád, a humorod és a komolyságod. Valami furcsa, elvetemült módon még a mértéktelen egód és az érzéketlen megnyilvánulásaid is szerethetők számomra.
Vannak éjszakák, amikor nem látogat meg az álommanó. Ilyenkor nem nehezülnek el a pilláim. Hosszú órákon keresztül virrasztok. Rád gondolok. Felidézem az arcod, a hangod.
79 napja van már annak, hogy próbállak elengedni. Komolyan. És nem azért, mert már nem szeretlek. Hanem pont azért. Eddig azt vallottam, hogy ha valakit szeretünk, akkor igenis harcoljunk érte. Mert bár ez a nehezebb út, mégis megéri majd.
Tudtam, eljön majd ez a nap is egyszer, hiszen csak pár utca választ el minket, de reméltem, hogy nem ilyen hamar, sőt ha a sors elég kegyes, akkor csak egy következő életben.
Lassan nyitom ki a szemeimet… előttem állsz. A parkban vagyunk, a mi parkunkban. Úgy fogsz kézen, mintha természetes lenne, mintha a kezemnek mindig is a kezedben lett volna a helye.
Adott egy több sebből vérző, sok éve tartó látszatházasság. Rideg. Intimitás nélküli. A saját utadat járod. A munka-gyereknevelés-háztartás szürke mókuskerekét hajtod évek óta. Nem vagy már nő. Semmi nem vagy.
Ülök a tengerparton és a hullámokat nézem. Ha itt lennél…hmmm… De nem vagy itt. Egyedül figyelem, ahogy fodrozódik a tenger és közben a kavicsokat fürkészem, melyeket ki-be sodor a víz.
Vártalak. Olyan régóta, hogy már azt sem tudom megmondani, mióta. A sok kudarc után gyakran hittem azt, hogy biztos velem van a baj, hogy nem érdemlek egy normális társat.
Van a világon egy hely, egy kis sziget Norvégiában, Sommaroy (Napsziget) a neve. Ott május 18-án feljön a nap és 69 napig nem megy le. Oda szeretnék veled elmenni, csak egyetlen napra, ami 69×24 órából áll.
Azt hittem különleges vagyok számodra, mert ezt éreztetted velem, erre utaltál eddig és ezt mondtad nekem. De amikor rákérdeztem, mitől félsz a kapcsolatunkban, kiderült, hogy talán csak egy vagyok az előttem lévők közül.
Rövid volt, de igaz. Valódi érzésekkel. Nem tudom leírni vagy lerajzolni, de éreztem. Mint egy virág illatát, amit tavasszal felém libbent a szél. Nem látta senki, csak én észleltem.