Skip to content
Elmesélem azt a történetet, amikor azt hittem, hogy révbe ért az életem, de akkor még nem tudtam, hogy ez csupán egy szép illúzió!
(tovább…)
Lassan hozzászokunk ahhoz, hogy az életben meg kell lennie a balansznak.
(tovább…)
Boldogság, együtt. Megdolgoztatva az ágy rugózata. Aztán újabb, közös vágy valami másra. Valaki másra. Az ágy rugói havonta egyszer, pontos időintervallumban biztosan dolgoznak.
(tovább…)
A színes folyami kavics tapintatoson megcsikordult a talpa alatt, amint belépett a kissé túldíszített, rokokó stílusú kovácsoltvas kapun. A kapu kőoszlopairól szomorú arcú angyalok kísérték figyelemmel a hajnali látogatót.
(tovább…)
Hajnali három óra. Csendesen hánykolódom az ágyamban, képtelen vagyok aludni.
(tovább…)
Itt ülök egyedül, már 5 éve lesz, hogy csak úgy elmentél. Beszélni se tudtunk, hiába vártalak vissza. Csend volt a kórházban, éjszaka volt. Vártalak nagyon.
(tovább…)
Dermedten állok az ajtód előtt.
(tovább…)
Oly sok mindent szeretnék elmondani neked, amiket sosem tehetek meg, és milliónyi bennem a kérdés, amikre sohasem kaphatok választ.
(tovább…)
Emlékszem arra a napra… minden egyes pillanatára. Emlékszem, előtted térdre estem. Zokogva kértelek, hogy ne menj. Maradj még az életemben.
(tovább…)
Hetente pár óra boldogság, ennyi volt a miénk. Egy csendes zug, ahova még nem ette be magát a mindennapok gyötrelme. Egyfajta burok, ahol minden jól működött, ahol minden szép volt, ami megvédett mindentől.
(tovább…)
Legszívesebben lehunynám a szemem. Csak becsuknám, hogy aztán soha többé ne kelljen kinyitnom. Túl sok a sötét felhő, hevesek a viharok. És a fény, ami néha átszűrődik a vastag felhőtakarón, ilyenkor úgy érzem, nem elég.
(tovább…)
Margitkából csak egy van, ő megismételhetetlen. Látszólag megtestesíti a klasszikus konzervatív tanítónő archetípusát.
(tovább…)
Ahogy meghallottuk az első szívdobogásod, azonnal elneveztünk, Kitti. Nem tudtuk miért ilyen gyorsan és miért így, talán mert első perctől neveden szerettünk volna szólítani, és éreztem kislány leszel.
(tovább…)
79 napja van már annak, hogy próbállak elengedni. Komolyan. És nem azért, mert már nem szeretlek. Hanem pont azért. Eddig azt vallottam, hogy ha valakit szeretünk, akkor igenis harcoljunk érte. Mert bár ez a nehezebb út, mégis megéri majd.
(tovább…)
Lassan nyitom ki a szemeimet… előttem állsz. A parkban vagyunk, a mi parkunkban. Úgy fogsz kézen, mintha természetes lenne, mintha a kezemnek mindig is a kezedben lett volna a helye.
(tovább…)
Azt hiszem döntöttem. Elengedlek. Muszáj, hisz ha nem teszem meg, akkor csak őrlődöm, várlak és egyre dühösebb leszek, ha nem jössz.
(tovább…)
Soha nem láttam magam olyan szépnek, mint akkoriban. Majdnem 8 hónapos terhes voltam, a fodrásznál ültem, feszülős kék felső volt rajtam és imádtam minden kerek mintáját rajtam.
(tovább…)
Tudom-tudom, az élet nehéz, de igazából az akkor sem lesz könnyebb, ha lehajtott fejjel ballagunk, savanyú arccal, nemde?
(tovább…)
Ma van 2 hete, hogy utoljára láttalak. Amilyen hirtelen beléptél az életembe olyan gyorsan el is tűntél.
(tovább…)
A kislányok mind egytől egyig az esküvőjükről álmodoznak. Elképzelik, hogy milyen lesz a ruhájuk, a hajuk, milyen színű lesz a díszítés. Maguk mellé képzelnek egy szőke herceget, akinek kék a szeme.
(tovább…)
Nyár van, mégis szomorú, esős nap van ma.
(tovább…)
– Hogy van valaki, valahol, aki engem is… – már másodjára kezdett bele a mondatba, mégsem tudta befejezni. Mindkétszer ennél a pontnál akadt meg, majd elkezdtek folyni a könnyei.
(tovább…)