A kolbász – Utasellátó

Amikor több mint egy évtizede, a gimi után felköltöztem Budapestre, egyszerűen képtelen voltam megszokni a várost. A szmog, a zsúfoltság, a gyorsaság az agyamra ment. Folyton nekiütköztem mindenkinek és úgy éreztem, megfulladok.

Pontosan az voltam, aminek csúfoltak: vidéki.

Akkor még szégyelltem magam emiatt; mintha ez valami betegség, vagy hátrány lenne. Ma már büszkén viselem a kétéltűséget: mindenhol otthon vagyok, falun és a nagyvárosban is.

A metró mindig feszélyezett. Sötét volt, koszos, a beszorult levegő sem segített. Egyszer egy órán át lézengtem pánikoló-sokkos állapotban az Árpád-hídnál, az aluljáróban, mert nem találtam a megfelelő kijáratot…

Bent, az alagútban meg állandóan attól rettegtem, hogy beszorulunk, vagy összeütközünk egy másik kocsival.

Egészen addig tartott a félelmem, amíg el nem kezdtem tanulmányozni az embereket. Volt, akivel többször is találkoztam egy héten, és egy idő után arra jutottam: ez is egy kis falu.

Csak ez mozog.

Aztán egy nap éppen hazafelé tartottam, amikor leült szemben velem egy középkorú nő. Semmi kirívó nem volt rajta, mégsem illett a környezetbe. Látszott rajta, hogy nem „városi”. És akkor hirtelen…

…előrántott egy méretes, vastag deszkát a táskájából – mi sem természetesebb a 3-as metrón –, előszedett egy pár illatozó (termelői) kolbászt, némi újhagymát, füstölt sajtot és a „kiskésit”, majd totálisan szenvtelen arccal, elkezdett megvacsorázni.

Rajtam kívül mindenki teljesen meg volt rökönyödve. Pedig isteni illat volt, igazi „otthon illat”.

Én pedig végre megnyugodtam. Mert TÉNYLEG ott vagy otthon, ahol természetesen érzed magadat.

Amikor leszálltam, majdnem kértem egy „katonát”.

Eve

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.