Homo emberséges – Utasellátó

Ritkán szakad az ember nyakába olyan véletlenszerű kedvesség, melynek semmi más oka nincs, csupán a szeretet és az emberség.

Meg kell hát becsülni az ilyen pillanatokat.

A megálló mozgólépcsőjének a tetején, ahol fel szoktam szállni a metróra, az esetek többségében ugyanaz az ellenőr áll. Nagydarab, vidám férfi, akinek mindig van egy kedves, de nem tolakodó mosolya az ember számára.

Nap, mint nap látja, hogyan evickélek át a metróhoz igyekező tömeg tengerén: néha az esernyőmet lerázva az esőtől, néha elmélyülten telefonálva, de legtöbbször a rózsaszín fülesemmel a fejemen, amint a zenéimre ábrándozva trappolok (ez tényleg így van, a múltkor megfigyeltem az irodában, hogy döng alattam a padló).

Hétvégente a sztereóban csicsergő lányaimmal lát felbukkanni. Tisztában van vele, hogy nekik jegyet lyukasztunk, nekem bérletem van, amit ugyanolyan készségesen mutatok fel minden áldott nap, mintha nem tudnám, hogy tudja, hogy van.

Egy keddi napon is pont álmodozva léptem le a nagyobbik lányomtól örökölt, pink fejhallgatómmal a mozgólépcsőről.

Talán kicsit tempósabban, mert tudtam, hogy késésben vagyok. És azt is tudtam, hogy lejárt a bérletem. Megadóan beálltam hát a jegyautomata előtt kanyargó egyik sorba.

Kétszer annyit fogok késni a munkahelyemről, mint amúgy, pedig így is borítékolható egy legalább 15 perces csúszás, gondoltam magamban keserűen. Már épp beletörődtem a sorsomba, amikor hirtelen füttyszó hasított bele a fülesemből jövő zenébe.

Nem a nőket stírölő, heccelő füttyszó, hanem egy annál sokkal barátságosabb, bizalomkeltőbb hang.

Mivel füttyszóra alapból nem reagálok, ezért csak lassan fogtam fel, hogy valójában nekem szól.

Végül odafordítottam a fejem.

A jól ismert ellenőr volt, aki épp nagy mozdulatokkal integetett nekem: először azt, hogy hagyjam azt a hülye bérletet, majd megveszem máskor, tudja ő, hogy soha nem felejtem el.

Majd egy kedves hívó mozdulat, menjek már végre, ne vesztegessem az időmet ilyen marhaságokra, és igazán lehetne gyorsabb a felfogóképességem, ő most épp elengedni készül bérlet és jegy nélkül.

Melegség járta át a szívemet.

Mosolyogva megköszöntem neki, könnyű léptekkel mentem le a metróhoz,

mintha repülnék.

Neki semmibe nem került ez a kis kedvesség, nekem viszont megkönnyítette a napomat.

Pedig csak egy apró gesztus.

Pont úgy, mint megvenni a nap végén az idős néni összes, apró, gyűrött csokrát, akinek egy forint nélkül kellene hazamennie, mert semmit nem tudott eladni.

Vagy lelkesen végigkóstolni a gyermekünk minden homoksüteményét, ötvenezredszerre is eljátszva, hogy a világ legfinomabb, gőzölgő muffinját esszük.

Vagy átkísérni a vak lányt az úttesten, ahol nincsen hangjelző lámpa, és csak a járókelők kedvességében bízhat.

Vagy, mint egy tányér ételt adni egy messziről érkezett, nincstelen idegennek, aki csak a mi jószívűségünkre számíthat.

Bár ez utóbbi nem is biztos, hogy mindenkinek olyan magától értetődő formája az emberségnek.

De azért én reménykedem, hogy a homo emberséges

még nem halt ki teljesen.

Egy élő képviselője mindenesetre biztosan akad, annál a metrómegállónál,

amerre járni szoktam.

Finy Petra

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.