Te jó ég! Rohan az idő. Amikor ott ültem a karácsonyi koncerten, visszaemlékeztem 2019-re.
Emlékszem, 2019-ben, még a nyavalyás covid előtt mit sem tudva arról, mekkora veszély és milyen korlátozások várnak ránk nem egészen három hónap múlva.
Szóval, emlékszem, 2019 decemberében, hevesen dobogó szívvel, izzadó tenyérrel vártam a kis elsősöm felcsendülő hangját. Amikor előlépett karácsonyfának öltözve, a kis csákóban csillaggal a feje tetején, valami csoda öntötte el a szívem.
Büszkeség, szeretet és a várakozás öröme. Aztán a sok gyermek hangja simogatta a lelkem, melegség járta át az addig izguló szívem.
Most, 3 év távlatából élem újra ezt az egészet. Újra itt vagyok, a csorba évek elszigetelő társas magánya és a felvételről nézhető koncertek sora után, itt ülök és várom a hangok felcsendülését.
Várom, teljes szívvel várom.
Nézem a sok izzadó tenyerű, verejtékben aggódó elsős szülőt.
Vajon ők is az iskola mindennapi őrlő fogaskerekei közé fognak szorulni annyira, mint mi a 4. osztály féléve felé közeledve?
Vajon ők is fuldokolnak majd addigra a röpdolgozatok és témazáró dolgozatok mérgező stresszében?
Vagy addigra lesz valami változás, valami olyan örvendetes változás az oktatási rendszerben, mint ezek a szépen csengő gyermekhangok?
Vajon nekik, a mostani elsősöknek, lesz valamivel jobb, meg tudják majd tartani a stressz, a megfelelés és az elvárások közepette ezt a ragyogóan csillogó szemeket?
Talán nem. Talán igen.
Talán még a mostani első osztályosok dédunokái is ebben a semmit sem javuló oktatásban fognak szenvedni.
Egy olyan rendszerben, ahol hiába adnának a pedagógusok élményt, tudást, nem lehet idő rá, mert dolgozat van, osztályozni kell, és haladni kell a tananyaggal.
Úgy érzem sok a „kell”, s ezt örökké csörgő láncokként cipeljük aztán tovább a felnőtt világba. Az élet kötelező és kellő láncait cipelve én is, s talán majd ők is hisznek valami szebb jövőben.
Én hinni akarok! Pedig látom, miként veszik el a fény a kisfiam szeméből.
Én hinni akarok! Pedig hallom, miként fakul az a hang, ami most dalol „4 meg 7 az 11…” – cseng a gyermeki ajkakon.
Én hinni akarok! Pedig látom a kedvtelenséget, hallom már reggelente a „Nem akarok iskolába menni!”-t.
Valami elveszett. Talán nem végleg, s kérdezem magamtól, hogy „Valóban hinni akarok?”
Hinni akarok, ezekben a szépen szóló hangokban.
Hinni akarok, ezekben a csillogó szemekben.
Hinni akarom, hogy lesz ereje ennek a generációnak szétzúzni azokat a mázsás malomkereket.
Hinni akarom, hogy letépik az örökké csörgő láncokat
Hinni akarok, a fiamban, és önmagamban.
S ott ülve, belezuhanva a gondolataimba „Kis Jézuska Betlehemben a jászolban született” Zengett a tiszta hangok árja az égig…
Beengedtem a fényt, a hangok fényét.
(kezdőkép: Pexels)
