Felkelek reggel hatkor, mert a legkisebb felébred. Kiveszem a kiságyából, pelenkázom, közben a két másik gyerek is felébred.

Hétvége van, hát a férjem fel se kel, alszik tovább. Órákkal később hallom, ahogy tusol – végre felébredt ő is, igazából csak azt csodálom, hogy idáig bírta, hisz a gyerekek nem éppen csendesek.

Volt itt minden: evés-ivás, játék, összeveszés, sírás, játékok szándékos szétdobálása és innivalók többrendbeli, véletlen kiborítása, mesenézés, öltözés és még annyi minden más…

Olyan, mintha az elmúlt órák minden percében csüngött volna rajtam valaki és mialatt valamit rendbe tettem, több kis kéz pakolt volna serényen szanaszét más dolgokat.

Lassan a férjem is jön, felöltözve, megfésülködve, pihenten és tisztán a tusolás után.

A gyerekek lelkesen vetik magukat a karjaiba.

Komótosan kipakolja magának az ételt és leül reggelizni, tányérból, nyugodtan, egy szétnyitott újságot lapozgatva az asztalon.

Nézek rá, és csak arra tudok gondolni, hogy én még a mosdóba sem tudtam nyugodtan kimenni az elmúlt több órában, csak egyszer egy percre, úgy, hogy közben ketten kopogtak nekem az ajtón, hogy mikor leszek már kész.

Végignézek tejfoltos pólómon és érzem, hogy egyre dühösebb leszek,

amin az sem segít, hogy a férjem jókedvűen elkezdi tervezni a napot: menjünk kirándulni?

Vagy csak úgy, legyünk itthon, hisz hétvége van, végre pihenjünk?

A kirándulás számomra egyet jelent a három szett kimenős gyermekruha összeállításával, az öltöztetéssel, a tartalék ruhák, pelenkák, elemózsiák elpakolásával és azzal a biztos tudattal, hogy miközben mindenki kényelmesen elkészül, én leszek az egyetlen, aki fel-le rohangálva pakol majd. Akinek rendesen megfésülködni sincs ideje és végül azt veszi fel, ami a keze ügyébe akad – miközben ők már mind az autóban ülnek.

Az otthoni pihenés számomra főzést jelent és a gyerekekkel való együttlétet, beleértve a takarítást, pakolást, altatást, mosást, teregetést, hajtogatást és újra és újra pakolást és takarítást – hisz valami mindig újra kiömlik, leborul vagy szétszóródik, végeérhetetlenül.

Látom, hogy a család várja a válaszom.

Akkor megyünk ma kirándulni?

Nézem a kíváncsi tekinteteket, és dühös akarok lenni a férjemre. A világra.

De magamra leszek dühös.

Legszívesebben rájuk önteném a fáradtságomat, de nem teszem.

Az egyszerű igazság az, hogy ők még jók abban, amit én elfelejtettem.

Vagy inkább, szinte teljesen elfelejtettem.

És ez a valami a fontos: a képesség, hogy törődjek

magammal.

Mert nem tud adni az, aki maga nem töltődik fel!

Önzés? Lehet. De hogyan adjon az, aki végignézi, sőt, végigviszi önmaga kizsigerelését?

Úgyhogy veszek egy mély levegőt, míg formálódik a válaszom:

– Adjatok egy órát, hogy elkészülhessek. És közben szükségem lesz a segítségetekre!

Olvasónktól

(kezdőkép: Unsplash)