You are currently viewing A kavicsbogár – A második fészekhagyás

A kavicsbogár – A második fészekhagyás

Matyi, a szajkófióka napról napra szebb lett, bár ezt kezdetben csak elfogult nevelőszülei látták így. A könyvtár látogatói közül egyesek csúnyácskának, mások gyönyörűnek tartották. Volt, aki nem is könyvért tért be akár naponta többször is, hanem csak, hogy őt megnézze, és kéretlenül tanácsot adjon, vagy véleményt mondjon róla.

Anyu nem bánta, főleg, ha kemény tojást, főtt sárgarépát, vagy más madárcsemegét is hozott magával a látogató.

– A madarat a fiam, Sebi neveli, de amíg iskolában van, én vagyok a bébiszitter. Vagyis inkább pótnagymama! – viccelődött a nyugdíjasokkal, akik ettől nagyon meghatódtak. Ha már volt saját unokájuk, azért, ha pedig még nem, akkor azért, mert vágytak rá. Az egyik néni még szilvás lepényt is sütött.

– Kevés cukorral, sok gyümölccsel, a kismadárnak és egész családjának! – mondta.

Az illető kismadár erre nagyot rikácsolt.

– Olyan, mit a páva: szép a tolla, de csúf a hangja… – mentegetőzött Anyu.

Mi tagadás, Matyi hangja nem szépült annyit az idő múlásával, mint a külseje. Fején, hátán, hasán a kezdeti piszkosszürke, tüskés pihék helyén krémbarna tollruha nőtt. Feketés farktollai megnyúltak. Egyre ügyesebben egyensúlyozott velük, miközben szépen megerősödött acélszürke lábain ugrándozott. Mivel már elegendő vizet ivott, a szeme sem ragadt össze többé. Pillantása világoskék volt, mint egy üveggyöngy, de a szárnyait szegélyező sávos dísztollak élénk mintái még a szemeit is túlkéklették.

Eljött az idő, amikor etetéshez már ki kellett őt venni a kalitkából. Az ételt sürgetve olyan hevesen verdesett, hogy éppen csak kibomlott, becses evezőtollai tönkre mehettek volna.

Sebi benyúlt érte, és ujjaival gyengéden körülfogta a pillekönnyű kis testet. Matyi nagy bizalommal tűrte. Apró, halk kottyantásokat hallatott, miközben billegve elhelyezkedett Sebi bal mutatóujján. A kotyogás éktelen sivalkodásba csapott át, amikor a csipesz hegyén közeledő ínyencfalatot megpillantotta. Már nem várta meg, hogy a torkába gyömöszöljék az ennivalót, hanem egyenesen rávetette magát, aztán vagy sikerült kiszednie a csipeszből, vagy nem. Utóbbi esetben azonnal másikat követelt. Ami leesett, arról rögtön megfeledkezett, pótszülei azonban nem szerették a pazarlást. Mindig felszedegették, és újra meg újra odakínálták neki az elszórt falatokat. Nevelői büszkeség töltötte el őket, amikor egy idő után Matyi is megpróbálta felcsipegetni azokat a földről.

A kismadár csak azután nyugodott meg, hogy jóllakott. Sebi mutatóujján üldögélve elégedetten tekintgetett erre-arra, és a csőre szélét nyalogatta. Meglepően hosszú és mozgékony nyelve volt, amivel Anyu szerint egyszer majd képes lesz más madarak, sőt mindenféle egyéb hang, akár emberi szavak utánzására is.

– Okos madár a szajkó, de amit tud, az mégsem igazi beszéd, csak amolyan szajkózás!

Hihi, meglehet, de mi mégiscsak tudunk beszélgetni vele, és te nem is sejted, gondolták a gyerekek. Közben egy kicsit sajnálták, amiért szegény Anyunak fogalma sincs arról, hogy létezik a Kavicsbogár, aki tud az állatok nyelvén, és tolmácsol nekik. Az ő jelenlétében igyekeztek nem használni Bog tolmácstudományát, mégis nagyon jól mulattak. Furcsamód Anyunak nem tűnt fel, hogy milyen jól megértik egymást az állatokkal. Talán, mert ő maga is annyira rajongott értük, hogy természetesnek érezte ezt.

Ahogy Matyi nődögélt, egyre gyakrabban volt képes a gyomrán kívül másra is gondolni. Érdekelni kezdte a körülötte zajló jövés-menés. Ő is jönni-menni akart, így hát a gyerekek két etetés között is kivették a kalitkából. Ha a szőnyeg mintáit, vagy a gyep fűszálait szottyant kedve tanulmányozni, fejét gyanakvón félrehajtva, óvatos léptekkel gyalogolt rajtuk. Ez a szemlélődő állapot azonban sosem tartott sokáig. Egy pillanat alatt kihozta a sodrából bármi, amit érdekesnek vagy szokatlannak talált: egy megcsavarodott szőnyegrojt, egy arra szálló szitakötő, vagy egy törött szárú virág. Felrikoltott, és odaszökdécselt, hogy minél hamarabb szemügyre vegye a soron következő csodás látnivalót.

Szárnyait egyelőre csak akkor tárta szét, ha ki akart követelni valamit. Szinte maguktól csapkodtak, vissza se tudta tartani őket. Ha gazdájuk lecsillapodott, a szárnyak önműködően becsukódtak. Amikor Matyi simogatásra vágyott, a szárnyak megereszkedtek, kétoldalt lelógtak, így fejezték ki érzéseit.

Embercsaládjából ilyenkor mindig akadt valaki, aki behajlított tenyerét a kismadár fejére és hátára tette, hogy érezhesse a kéz melegét, és odatörleszkedhessen. Csukott szemmel kotyogott hozzá, és még Bog sem értette, hogy mit mond ilyenkor. Csak úgy motyogott, altatta magát. Mattyogott, mondták erre. Aztán elnyomta az álom.

Néhány percig aludt csak. Felébredve pislantott párat, megrázta a fejét, és felborzolta a tollait. Amíg farktollai még rövidek voltak, úgy nézett ki borzasan, mint egy érett, szétnyílt pikkelyű fenyőtoboz.

Bog egyre többet volt Matyi mellett a kalitkában. Néhány tanítási nap elteltével elege lett az iskolából, és főleg abból, hogy állandóan rejtőzködnie kell. Unatkozott a suliban, mert Sebi és Virág csak lopva szólhatott hozzá.

Csiguli se ment szívesen iskolába. A csigának a focipályán történt baleset után még az is nehézséget okozott, hogy nyugodtan megüljön a gyerekek zsebében, és ne essen pánikba minden hirtelen mozdulatra. A szajkófiókával többször megígértették, hogy nem próbálja a csigát megenni, a kis puhatestű mégis tartott kicsit Matyitól. A gyerekek távollétében többnyire abban az ötliteres dunsztosüvegben tartózkodott, amit Sebiék csigamenedéknek rendeztek be. Anyu tudta, hogy Csiguli más, mint a kert többi éti csigája, és őt nem szabad áttelepíteni az árok rét felőli oldalára, ahogyan a többi vetemény-tizedelő csigával történt.

Bog a könyvtárban élettelen kavicsnak tettette magát. A láthatatlan üzemmód azzal a veszéllyel járt volna, hogy Anyu véletlenül kidobja kalitka-takarítás közben, vagy rátesz valamit, és ha a kavics menekülőre fogja, lelepleződik. A gyerekek azt mondták rá, hogy ő Matyi szerencseköve. Anyu mosolygott ezen, de nem piszkálta. Matyi időnként csipogott a kavicstojásnak, kocogtatta és lökdöste a csőrével, avatatlan szemnek úgy tűnhetett, mintha játszana vele. Valóban így is volt, csakhogy Bog ebben a csőr-ügyesítő játékban nem játékszerként, hanem játszótársként szerepelt.

Hasonlóképp volt ez akkor is, amikor Virág játszott Matyival. Aki nem ismerte őt, azt hihette, hogy babázik a fiókával, pedig korántsem ez volt a helyzet, Virág kikérte magának a feltételezést. Papó engedélyével elhozta otthonról a kis, rózsaszínű játék babakocsit, amiben babák helyett eddig többnyire építőkockák, és néhányszor a szomszéd macskakölykök utaztak. Most Matyi lett az utas. A mackómintás rózsaszín vászon kényelmesen, fészekszerűen süppedt be a kismadár alatt, a babakocsi rúdjai, fogantyúi pedig ágakra emlékeztették. Egyfajta kerekes fészek volt, amiből némi gyakorlás után már nem akart minduntalan kiugrani. Rájött, hogy el sem kell hagynia azt a fészket, mégis együtt lehet nevelőszüleivel akkor is, amikor lábai és szárnyai már elfáradtak a kalandozásban.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>

Tetszett? Oszd meg mással is!

Ehhez a bejegyzéshez egy hozzászólás érkezett.

  1. Борис

    Абсолютно все современные жалобы на то, что наша с вами жизнь трудна и несносна, современные роптания из-за такого, чего мы лишены, совершаются от недостачи благодарности за то, что у нас есть. Превеликое спасибо за Все ваши тексты!

Vélemény, hozzászólás?