A kavicsbogár – A repülő kosár

A szeptemberben az volt a legjobb, hogy délutánonként még teljesen el lehetett feledkezni az iskoláról. Na jó, mondjuk a délután közepétől. Tanítás után hazaszaladt az ember, bekapta az ebédet, letudta a másnapi leckét, aztán irány az igazi élet!

Sebi, a rutinos ötödikes nagylelkűen felajánlotta Virágnak, aki új gyerekként lámpalázzal küzdött a suliban, hogy ebéd után tanuljanak együtt. Így mindketten hamarabb végeztek, és rohanhattak a zöldbe. Rájött arra is, hogy egy fogadott húg nemhogy csökkentené, inkább növeli az ő iskolai tekintélyét.

Eleinte, amikor még „barátom”-ként emlegette, a nehézfejűek menetrend szerűen elcsodálkoztak: de hát ő lány! Tudták pedig, hogy a „barátnőm” egy fiú szájából egészen mást jelentene. Hanem az ám az igazi, ha valaki maga választ magának kistesót! Így hirdette legalábbis a szájtátó osztálytársak előtt, amikor Virág hallótávolságon kívül volt. A lány szerint ugyanis kistesó csakis baba, vagy legföljebb totyogós öcsike lehetett. Egy harmadikost, derékig érő vörös hajfonattal és kéziszőttes hátizsákkal Sebi csakis lánytesónak hívhatott.

Ez a lánytesó ma leckeírásban és ceruzahegyezésben is megelőzte őt, és mindent szépen el is pakolt már nevezetes hátizsákjába. Állát támasztva, lábaival harangozva, mérsékelt együttérzéssel figyelte, amint Sebi izzadva csoportosította a matekpélda rajzolt almáit. Nem volt könnyű együttérzést mutatnia, mert szandáltalan talpát minden lendítésnél végigcsiklandozta Dongó gyapjas bundája. A kiskutya a szék alatt, a terasz hűvös kövén elterülve várta a délutáni bevetést, miközben fél szemmel az egyik széken álló öblös fonott kosarat leste. Milka cica szundított benne, mint egy ott felejtett óriáskifli. A kifli két visszahajló csücske között Bog és Csiguli hevert.

Elkészült végre a lecke, indulhattak almát szedni. Virág belebújt a szandáljába, Sebi pedig felkapta a kosarat, amelynek tartalma hirtelen megelevenedett. A vörhenyes cica ásítozva nyújtóztatta horgolótű-karmait, s amíg azon morfondírozott, hogy kiugorjon-e a kosárból, vagy inkább vitesse magát egy kicsit, szórakozottan hol a kavicsot, hol a csigát pöckölgette. A pöckölgetést a kavics unta meg előbb. Addig simának tűnő, vajfehér domborulatán fekete folt jelent meg, egy mérges szem. Egyenesen a cicára meredt.

– Szállj ki a kosárból, Milka, ha már nem vagy álmos! Csiguli és én még aludnánk egy cseppet. Fogalmad sincs róla, hogy milyen nehéz napunk volt a suliban! – méltatlankodott, és a pöckölgetést időközben abbahagyó macska orra elé lebegett.

– Rossz ötlet volt éppen ma bevinni engem a suliba! – nyafogott a csiga, mintha nem ő sértődött volna halálra minden korábbi reggelen, amikor Sebi indulás előtt kivette a zsebéből, és a terasz körül növő harmatos fűbe pottyantotta.

Aznap volt ugyanis a felsős focibajnokság első selejtezője.  A csiga a kikövetelt iskolalátogatás tizenötödik percében kiesett a csatárként tündöklő fiú zsebéből, és hajszál híján halálát lelte a focipálya közepén. A kavicsbogár élete egyik legbravúrosabb fel- és eltűnésével menekítette ki zsebbéli barátját a lábak sűrűjéből. A délelőtt további részét a fiúvécé ablakának külső párkányán unatkozták át. Sebi oda rejtette őket, amikor félidőben elszaladt, hogy megtöltse a kulacsát.

Milka cica teljességgel közömbös volt az iskolai témák iránt, Bogot viszont attól függetlenül is szerette, hogy megmentette-e csigabarátjukat, vagy sem. Ezt dörgölőzéssel akarta kifejezni, amiből a köztük lévő méretkülönbség miatt az lett, hogy játékosan belefejelt a lebegő kavicsba. Bog kötekedésnek vélte, és felháborodott. Majd ő megleckézteti ezt a tunya, iskolakerülő macskát!

A kosár, amelyet Sebi egy pillanattal korábban zöttyentett le egy almafa tövébe, hirtelen lebegni kezdett. Emelkedett, egyre csak emelkedett, egyre sebesebben. Ballon nélküli léghajóhoz hasonlított volna, ha lassabban repül, így viszont olyan volt, mint egy érett gyümölcsöt szimatoló nagy, pocakos poszméh. Egy ideig az almafa dús koronájában körhintázott szédítő sebességgel, míg egy lendületes hurok után meg nem állapodott egy ág tövén himbálózva. A fa egyik legmagasabb, legfiatalabb, majdnem legvékonyabb ága volt, szinte még gally. Alma nem is nőtt rajta. Újdonsült termése ívbe hajlította, aztán ezen az íven lassacskán csúszni kezdett lefelé. Az útjába kerülő levélcsomók megakasztották egy-egy pillanatra, majd elváltak az ágtól, és könnyed megadással hulldogálni kezdtek lefelé.

A két gyerek hátraszegett fejjel bámulta a légi bemutatót. Eleinte játéknak vélték, de a kosár akadozó csúszása és a levélzápor gyanút keltett bennük. Hol van Milka és Csiguli?

Dongó kutya kihátrált a fa alól, és felfelé csaholt. Egy pillanattal később felvinnyogott, mert az orrán koppant valami. A csiga érkezett oda, irányított szabadesésben. Bog ugrott ki vele a kosárból, mielőtt a tehetetlen puhatestű kipottyan és összetöri magát odalenn. A kiskutya bundáját akarta fékezőpárnaként használni a kavics, de kissé elvétette az irányt. Bocsánatkérésre azonban nem maradt ideje. Ugyanazzal a lendülettel már süvített is vissza a lombok közé, csak hogy lássa, amint a megviselt kosár végre elszánja magát, egy emelettel lejjebb zuhan, ott drámai lassúsággal felfordul, majd eltökélten lefelé pattog az ágakon. Kisvártatva a fűbe huppant, üresen. De hová lett belőle a macska?

Milka cica egy ágon ült, a fatörzs másik oldalán, ahol a társaság nem láthatta. Ha gondolkodni akart, mindig mosakodott, és most épp a füle volt soron. Benyálazta a pracliját, és dörzsölgette vele. Azért bújt el, mert több okból is neheztelt Bogra.

Egy: nem fogadta el a dörgölődzését.

Kettő: meg akarta viccelni. (Milka cicának sajnos egyáltalán nem volt humorérzéke.)

Három: veszélybe sodorta Csigulit, akit Milka szintén nagyon szeretett.

Négy: azt hitte, egy igazi macska ilyesmitől megijed?

És öt, ami még rosszabb: netán azt feltételezte, hogy Milka nem is igazi macska?

Bog nagyon is azt feltételezte, hogy igazi, máskülönben nem űzött volna ilyen veszélyes tréfát vele. És mivel tisztában volt vele, hogy egy igazi macska nem zuhanhatott le, hanem közönyt színlelve fent rejtőzik valahol, gondos lassúsággal körberepülte a fát. Amikor rábukkant, melléröppent, és most ő dörgölőzött oda a cica állához.

– Jól rájuk hoztuk a frászt, ugye, Milka? Megyek, segítek nekik almát szedni. Jössz?

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük